A hétvégén végre eljutottam a helyi konditerembe. Eddig is minden reggel eljártam futni, de mint a múltkor leírtam, a kondi már nem fért bele a hétköznapjaimba.

Így két nap után pedig már ülni is alig tudok. Az utóbbi egy évben az alkalmi futáson kívül felfelé kerekítve semmit nem sportoltam (hacsak a munkába biciklizést sportnak nem tekintjük), úgyhogy nem voltam éppen a legjobb formában. Csak már tényleg kezdett zavarni, hogy nagyjából csont és bőr voltam, ráadásul a stúdió étkezési szokásai sem éppen a legegészségesebbek. (Tudod, amikor a főnök délben csipsszel és kólával a kezében állít be, és estig ez folytatódik…)

A lényeg, hogy most már a Schwarzenegger csak piskóta, mert gyúrok. Persze a cél teljesen más. A lényeg csak az, hogy az M-es pólóim lehetőleg ne lötyögjenek már rajtam, és ne köpjem ki a tüdőmet tíz perc kocogástól.

Nekem mindig elég hamar kifizetődő volt a kondizás, mert bár olyan szörnyen elhízni nem igazán tudok, az izmok is nagyon lendületesen tűnnek el rólam. Cserében viszont úgy érzem, hogy elég gyorsan elő is jönnek – legalábbis most két nap után már úgy érzem, hogy végre van valami tömege a karomnak. Ez azért nagy előrelépés tekintve, hogy korábban már a legyeket is alig tudtam megijeszteni.

Így meg, hogy hét közben futok, hét végén meg kondizok mellé, elég jól belefér a sport a mindennapjaimba. Egy kis erőfeszítésbe beletelik fél órával korábban kelni, de amúgy is zavart, ahogy tizenhatszor visszaaludtam mindig.