Nem a londoni múzeum, hanem a japán hegy. A Tateyamáról azt kell tudni, hogy a környéke (ami Nagano és Toyama határán van) a világ egyik leghavasabb helye. Még így júniusban is több méteres hófalak között mennek a buszok Toyama felé le a hegyről. A rengeteg hónak köszönhető, hogy itt van japán egyetlen gleccsere. Másik érdekesség a környéken a Kurobe gát, a legmagasabb Japánban.
Egy kollégámmal mentem, és eredetileg az volt a terv, hogy a tó felől a csúcsig mászunk. Ebből aztán sajnos nem lett semmi, mert egyrész a havon egy lábnyom nem sok, annyi sem volt, úgyhogy bár a hóval magával nem volt gond (jól össze volt állva már), úgy kellett keresnünk, hogy merre kell vajon menni (mert ugye útvonaljelzés miért is lenne). Így aztán két és fel óra baktatás után félúton inkább felültünk a felvonóra, ami átvitt a hegy másik oldalára, a turistaállomás Murodohoz.
Onnan aztán nekiindultunk a Joudo-csúcsnak, de itt meg (déli lejtő) annyira lágy és süppedős volt a hó, hogy inkább körbekerültük a csúcsot a szállás felé. Cserébe a jó időnek köszönhetően fantasztikus volt a kilátás.
A szállásról másnap reggel indultunk neki az Oyama csúcsnak (3003m). Az útvonal sziklás terepen vitt át, bár a csúcs környékén még többméteres hó volt. Útközben több hófajddal (Toyama prefektúra egyik jelképe) is találkoztunk. Nagyon vicces hangjuk van, mintha valaki rekedten böfögne.
A csúcsról továbbmentünk a gerincen a Betsuzan csúcs felé. El is értük gond nélkül. Onnan aztán (ismét kitaposott útvonal hiányában) nekiindultunk toronyiránt lefelé a hegyről. Miután leértünk a sátortáborhoz, megkerültük a Pokolvölgyet (ahova a vulkáni mérges gázok miatt tilos a belépés) és japán legmagasabb forró fürdöje után busszal indultunk a hófalak között Toyama felé (nem tudtam ablak mellé ülni, úgyhogy képek nincsenek), ahonnan aztán shinkansennel vissza Tokióba.
