Valamikor tavaly ősszel határoztam el, hogy nekiállok és megmászom a hét kontinens legmagasabb csúcsait. Ez Európa esetében a Kaukázusban lévő, 5642m magas Elbrusz. Lehetne róla vitatkozni, hogy ha csak ötven kilométerrel arrébb lenne a kaukázusi vízválasztó, akkor már Ázsiában lenne, de én nem fogok.

A végeredmény

Siker. Július 26-án különösebb gondok nélkül feljutottam Európa legmagasabb csúcsára. Azóta a japán nyelvű hegymászós blogomon összefoglaltam néhány bejegyzésre lebontva a kalandot.

Odajutni

Az Elbrusz a grúz határhoz közel, egy autonóm köztársaság területén van. Szerencsére az ilyen esetben a vízumhoz szükséges ügyintézést a hegyi vezető cég intézte, úgyhogy nekem csak el kellett vinnem a nagykövetségre a papírokat. Nameg aztán eljutni Mineralniye Vody-ba.

Moszkvai (éjszakai) átszállással végül kora hajnalban érkeztem a helyi reptérre. Meglepetésemre mint keselyűk azonnal körülvett vagy egy tucat taxis, hogy ugyan velük menjek egészen az Elbruszig. Ugyan nem. A többiek vagy már az előző nap, vagy késő délelőtt érkeztek, úgyhogy a reptéren olvasva vertem el az időt.

A reptérről aztán kisbusszal mentünk egy jó darabig, aztán következett egy pár órás könnyű túra a táborig. A környék hévizű források és a gyönyörű táj miatt népszerű kempinghely, bár az alaptáborba vezető út már nem városi kisautóknak való.

A következő pár napban az Elbrusz “kisebb” (3000+ méteres) előhegyeit jártuk be bemelegítésképpen, majd végül az északi oldal egyes táboráig is felmentünk. Valahol négyezer körül, ott már havon kellett járni.

Körbe

Aztán nekiindultunk, és három nap alatt megkerültük a hegyet, át a déli oldalon lévő Terskolba. A napi program nagyjából ugyanaz volt: korán kelés, át egy hágón háromezer fölött, majd tábort ütni a túloldalon a völgyben. Így nem lett unalmas a táj se, hiszen mindig más hangulatú környéken mentünk: hol sziklákon, hol füves terepen (temérdek tehéntrágyát kerülgetve), hol erdei úton, hol száraz alpesi sivatagban.

Szerencsére nagyon szép időnk volt, csak néhányszor kellett elővennem az eső-felszerelést. Az egyik este ugyan ránk szakadt egy hatalmas vihar, de a táborban már csak a sátorból néztük.

Irány föl!

Terskolban aztán a vezetőnkkel megbeszéltük, hogy a felszerelésből mit viszünk magunkkal a hegyre és mit hagyunk a hotelben megőrzésre. Végül felszálltunk a 3800-as táborba a felvonóra és egy óra múlva már a hó birodalmában.

A csapatból sokaknak ez volt az első alkalom, hogy téli felszerelést használnak, úgyhogy minden étkezésnél bombázták a vezetőnket paranoidnál paranoidabb kérdésekkel. Én erre készülve másztam meg télen-tavasszal több hegyet is gyakorlásképp (lásd: Akadake, Tateyama, Aizu-koma, Akagi, Hotaka). Szerencsére nem is okozott a hó különösebb problémát, bár a szél elég brutális volt.

A csúcstámadásra az időjárás változékonysága miatt pár napot várnunk kellett. Napközben gyakoroltunk, hol felmásztunk a havas hegyoldalba, hol a kötél- és hágóvas-használatot szoktuk. A hó is többször esett (júliusban vagyunk még mindig), de végül eljött a nagy nap…

Csúcs

Éjjel kettő után indultunk neki 4800-ról, ahova hójáróval jutottunk fel. Menet közben a hátunk mögül felkelt a nap is, és végül nyolc óra körül értük el a csúcsot. Bár csodaszép, kristálytiszta idő volt, a szél olyan vad volt, hogy nem tudtunk (vagy akartunk) hosszabb időt fent tölteni.

Visszatekintve szinte egy pillanatnak tűnik az a sok óra, de menet közben fájtak azért a percek. Hogy elkerüljük az ugyanakkor induló többi csoportot, a vezetőnk elég kegyetlen tempót diktált. A csúcs alatti meredekebb részen, ahol a rögzített kötelek mentén araszoltunk felfelé aztán az álmosság is beütött, bár a ragyogó fehér világban (és tomboló szélben) nem sok esélye volt.

Levezetés

A táborba végül késő délelőtt értünk vissza. Könnyű ebéd után azonnal indultunk és lefelé Terskolba. Másnap ott turistáskodtunk (szuvenírek stb), és felmentünk a Csegetre is sílifttel. Nagyon szép volt a kilátás. Délután aztán irány Pjatigorszk, ahol egy grúz étteremben búcsú-vacsoráztunk.