Szerintem amióta nem lakok otthon (aminek lassan már lassan hat éve), ahányszor beszélek édesapámmal, annyiszor kérdezi meg, hogy sportolok-e rendszeresen. Ritka kivételekkel erre kitérő nemleges választ adok (ilyen kivételek voltak azok az időszakok az egyetem alatt, amikor tényleg minden nap eljártam kondiba és futni).

Így legalább egy valaki örülni fog neki, hogy most hétfő óta minden reggel elfutok a közeli parkba (meg vissza), ami egy jó fél órás reggeli mozgás, és elvileg van a közelben egy filléres (városi üzemeltetésű) konditerem is, ahova majd hétvégeken tervezek eljárni. Az már más kérdés, hogy amikor vége az első hónapnak és véglegesen széthullik a napirendem, akkor ez mennyire lesz tartható – de emiatt majd aggódok akkor.

Egyébként “sportember” (szigorúan idézőjelekkel) is voltam valamikor ifjúkoromban (lehettem úgy 11). Édesapámat ugyanis annyira aggasztotta, hogy a gyerek egész nap a tévé előtt ül és nyomogatja a gombokat (bátyám PlayStationén Tomb Raider 3-at toltam), hogy beadott a városi focicsapatba. Mondanom se kell, már a bemelegítő köröket se tudtam becsületesen lefutni (ami mondjuk visszatekintve elég sokat elmond az iskolai testnevelés órák színvonaláról), így nagyon hamar rámragadt a kedves “sportember” becenév. A foci akkor se izgatott, azóta se érdekel.

Az viszont megmaradt, hogy épp edzésre mentem, amikor a buszon hallottam, ahogy a rádió bemondja a 9/11 terrortámadást.