Ez lenne a blogban a négyszázadik bejegyzés… észre se vettem volna, meg se említettem volna, ha valami különös és ismeretlen hatás folytán nem néztem volna meg a statisztikákat… És ha már négyszáz, hát sokat és sokmindent fogok írni, minden olyasmit, ami mostanában metamorf létembe beszivárgott, és még tovább változtatott…

Elhatároztam, hogy nem fogom feladni, és nem fogok visszafordulni sem, bár hogy ez mennyire fog sikerülni, még nagyban kérdéses. Olyan, mintha tudat alatt direkt ültetném az áthatolhatatlan bozótot arra az ösvényre, amelyiken jöttem… Na de nem baj.

Néha érzem, hogy valami érdekes dolog lapul odabent, mélyen eltemetve az emlékek szemete alá, és ott, mindentől elhatárolva lassan valami nagyon jó dologgá érlelődik, és már át-átcsillan a tudatba is, de még nem lehet megfogni…

Egy hatalmas, ragyogó gömb tűnt akkor fel a homályból, de túl jó volt ebbe a világba, ezért lassan ő is csendesen elhomályosította külsejét. Sokáig kellett várnia, mire megtalálta a karasza tagjait, akik igazi lelki testvérei, akikkel mindig összhangban van. Aztán végül megtalálta őket, és szép lassan visszafényesedett, de csak nekik, másnak nem mutatja meg igazi valóját, marad szürke és átlagos. Megtanulta eltüntetni igazi valójának lényegét az évek alatt, így csak egy tompa tetraédert lát belőle mindenki, de akik szeretik, és akiket szeret, azok láthatják odabent a fénylő golyót. És ő is meglátja végre már, mi a lényeg. Tanult valamit ebben a gyenge világban.

Na most már viszont tényleg ideje lenne dolgozni, még valaki megvádol vele, hogy szerelmes vagy depis vagyok (pedig csak az egyik igaz), azért írogatok ilyesmiket…

Csinálni kéne egy normális admin felületet a blognak, így olyan komplikált minden…