Ez a kis dolog tegnap este született. Szerepe volt benne többek között a párizs-környéki békéknek, a Machine Head Message in the Bottle című számának és Poe-nak, a Szózatnak és a Battle Royale-nak (Bruce Springsteen részéről).

Egy széndarabbal, ami még valami csoda folytán nem ázott el, a hajónapló egy kiszakadt lapjára írok. Pár karcsapásnyira tőlem egy hatalmas gerenda elemi erővel sújt agyon egy hullámot. Egy hullámot, egy pajkos és mégis emberfeletti energiákkal bíró kis vízfodrot. Szinte már megsajnálom, de aztán az iménti gerenda erejével vág fejbe ismét a kiszolgáltatottság érzése. Az a jelentéktelen fadarab, ha csak egy szellőfuvallatnyival véti is el a célt a tomboló viharban, akkor én már gondtalanul lebegnék, bezúzott fejjel, pár lábbal a felszín alatt, a legmerészebb halakra bámulva üres tekintettel. Vagy éppen, ha a rönk el is hibázott volna, de az a toronymagas vízfal, amit én kedveskedőn pajkosnak láttam holtában, végemet hozta volna. Volna! Ugyan mi lett volna, ha ahelyett, hogy drága pillanatokat vesztegetek ilyen félőrült gondolatokra, inkább lázasan próbáltam volna a törékeny szénnel betűket vetni a foszladozó papírra?! Mint most. Persze tudom, nagyon is jól tudom, csak félek tudomásul venni: írhatok én akármit, megmenteni mégsem fog senki. Ugyan ki nyújtana ilyenkor segítő kezet? Egyedül vagyok, egyedül ebben a viharban, egyedül itt a tengeren, egyedül a világon. Minden más csak káprázat. De hiába is próbálnám kedvemre valóra formálni. Mintha csak egy tomboló erdőtűz közepében, ahol a forróság már szinte csillagot idéz, ott akarná egy magányos, de sudár és ép nyír megállítani a pusztítást.

Túl sokat haboztam: míg hánykolódtam a hullámok közt, a tengernél is mélyebb gondolatokat öntudatlanul kimondva, utolsó reményem is elúszott: a szén elmállott, a papír szétfoszlott. Hát hova tovább? Tudom, hogy ha elnyel az ár, többé már semmi nem számít. Pár percig fáj, de hogy mi, nem tudom már. Majd elképzelt pókerasztalok mellett diskurálok néma halakkal az időjárásról, miközben ők már rég falják elhagyott lelkem omló romjait. De még nem – még nem lesz belőlem haltáp, ahhoz ennél több kell. Küzdjetek hullámok és ostoba kopoltyúsok az első és utolsó vétkemmel – nevét rettegjétek: büszkeség. Ő én vagyok, és lelkemben szilárdan hiszem, hogy az nem lehet, hogy annyi évig hiába tűrtem szenvedést, s szűk időkben annyi mérget ittam testvérimért! Az nem lehet, hogy a cél minden utam végén ugyanaz: a tengerfenék! Érzem én, még jőni fog a nagyszerű halál… de addig inkább élek!

Kisimult, és ebben a szúró csöndben ott a fenyegetés. De most van időm, hogy összeszedhessem hajóm és ép eszem szétszórt szilánkjait. A tenger heves, de szeszélyes szerelme nem nekem való. Mintha űr akarná elnyelni a követ, s maga képére átformálni. Elpusztítani.

Talán az a sziget ott, a horizonton, hova csak a nyugvó nap feszít ragyogó hidat, talán ott megtalálom helyem. Egyszer valamikor odaérek, ahova mindig is tartottam, és sétálhatunk a napfényben. De addig is, futnom kell tovább, a vihar elől, ami újra és újra megtalál.