Tegnap este termése (ismét csak), ezúttal diszkrét Harry Potter, CáPAca és Poe utalásokkal. Lesz ez még így se…

Betölti a levegőt az őrület bűze, és én már észre se veszem, úgy megszoktam. Percek óta állok itt ezen a helyen, és figyelem, ahogy az autók sárga fénypontjai tovavillannak odalent. Figyelem őket… nem, valójában csak nézem a monoton és kaotikus csillogásukat, de nem látom. Szemem befelé fordul. Vajon ha ilyenkor nézne valaki bele abba a két barna kávájú fekete kútba, azt látnák a fenekén, amit én látok odabent? Sajnálnám, akire valóban az nézne vissza az obszidián tükrökből. Biztos vagyok benne, hogy széttépné, még tompult fáradtságával is összezúzná őt. Engem is széttépett és felzabált.

Pőrén és kiszolgáltatottan álltam légióitól körülvéve, miután ép eszem utolsó bástyája is leomlott. Majd megragadott hűvös-nyálkás polipkarjaival, és szorított mindenhol, ahol csak elért, és ő elért mindenhol. Szorított ölelt és vonaglott rajtam, és én vonaglottam vele. Csúsztak bőrömön a sötét-nyirkos karok, és én fuldokoltam közöttük.

Aztán valami kihunyt. Azt nem tudom, mi történt, de azt igen, hogy mi változott. Addig viszolyogtató, marcangoló érintése hirtelen már se viszolyogtatónak, se marcangolónak nem tűnt már. Semmi nem tűnt sehogy, csak úsztam a mocsokban, az oszladozó pusztulásban, és jól éreztem magam.

Évek óta lebegek itt, és boldog vagyok. Hogy mi volt és mi voltam, mielőtt egyek lettünk, nem tudom – nem is érdekel. Azt se tudom, most mi vagyok. Ha tudnám, már nem az lennék. Nem érdekel, honnan, hova és miért. Ő csak egy dolgot adott nekem: boldogságot. Más nem számít. Nem számít, mit kért érte, nem számít, hogy kéretlen adta. Nem számít, hogy magamat adtam neki. Elnyelt, felfalt, összekeveredtünk és eltűntünk.

Káprázat, homok a víz, mi fenntart és méreg a levegő, mit szívok? Becsaptuk egymást, mindketten tudjuk. Ezért tudok még kérdezni, ezért tudok még érezni. Azt mondtam, boldog vagyok, de amikor kérdezek, csak azt érzem, hogy ember vagyok. Mióta rájöttem, hogy az egy nem egy, megint minden változik.

Órák óta állok itt ezen a helyen, és figyelem, ahogy az autók sárga fénypontjai tovavillannak odalent. Figyelem őket… nem, valójában csak bámulok üresen és kérdezek. Kérdezem őt, de válasza egyre csak ugyanaz a mámor, egy öntudatlan állító pont kérdőjelemmel szemben. Ismétli, és nem fárad bele – már nevetem, de nem az ő tébolyult kacajával: ez tiszta és elsöprő.

Állok, és érzem, lábam zsibbad. Fáradok, de már nem veszítek: álmaim is sajátjaim, és ő nem jön vissza. Nem is ment sehova, hisz bezártam, kristályba foglaltam és szívem fölött nyakbavalóként hordom. A tiszta fényből kérdésekkel tört ékkőben karjai buján ölelik egymást, én meg csak nézem, nézem és emlékezem.