Hosszú idő után újra írtam. Előszörre egy kísértetiesen blogbejegyzés-szerű dolog sikerült, de rájöttem, hogy az nem lenne jó most, úgyhogy inkább írtam mást. Olyan lett, mint az Üzenet a palackban, a Hold a kútban vagy az Expel. Ahogy ott is néha említettem, mi van benne – ebben A Rózsa Neve van. Egy csepp.

Kész lettem. Egész éjszaka írtam, írtam és írtam. A kopott pergameneken órák hosszat sercegett a régi toll. Félek előre is, az apát mit fog szólni. Egy ilyen írásra elpazarolni egy doboz gyertyát és ennyi pergament – egyáltalán, egy ilyen dolgot papírra vetni… Ezt ő soha nem értené. Ez a néhány oldal az életem. Ez a néhány tintafolt a lényegem. Régóta rajongok érte, évek óta kerülget. Néha meg próbáltam ragadni, de még nem volt itt akkor az ideje. Egyszer-kétszer, ha csak egy pillanatig érezhettem, az nekem a teljes boldogság volt. Az apátnak ezt ha meggyónnám, végem lenne. De nem gyónom meg, mert nem érzem bűnnek. Az emberben csak a lelkiismeret való igazán az Úrtól, és az most nem fedd. Így nyugodtan adhatom át magam az írásnak, az Úr áldását kérve munkámra. Tél van, és itt a cellámban szinte éget a hideg. Ha a füvész testvér nem adott volna abból a furcsa, forrón, izzón égő kotyvalékból, nem tudom, hogy írtam volna ezt mind meg. Így is elgémberedtek az ujjaim, de még érzem, van néhány fejezet. A gyertyaláng emlékeket idéz: az őszt, amikor először éltem át az álmom csodáját. Akkor már csak három fejezet volt hátra, de nem fejeztem be. Eltéptem. Nagyon fájt, de megtettem, mert nem jól írtam. Nem tudtam egészen átadni magam neki, a szavak göröngyös úton jöttek. Én tökéleteset akarok alkotni. Azután egy időre nem tudtam a közelébe kerülni. Az érsek tiszteletére az apát fényűző, de őszintén ájtatos karácsonyi miséket adott. A Szent Estén ugyan valakit el kellett zárni közülünk, mégis nagyon szép volt. Aztán hiányozni kezdett az írás. Szép lassan, óvatosan próbáltam nekifogni, de aztán a szavak megindultak, és most egész éjszaka csak írtam, és felhőtlenül boldog voltam. Vagyok. Meg kéne állni itt most, mert így eddig tökéletes – ah, inkább írok tovább, nem bírom ki. A szám, az iniciálé, az első sza… Uram segíts. Tollam megcsúszott, megremegett merev kezem – s a forró folyadék kiömlött. Az edény elgurult, és az izzó lé egy pillanat habozás után felzabálta mind a pergameneket, miket most teleírtam. Mire felocsúdtam, kialudt a láng, s mind, ami megmaradt, egy kupac forró hamu volt. Kábán néztem, ahogy a porrá égett pergamentől vérvörös patak sűrűn, komótosan csurgott le asztalomról. És a drága, az idea, létem értelme hirtelen ismét oly távolinak tűnt, mint a Hold, ami ezüstös derengésbe vonta immár sötét és egyre inkább didergető-hideg cellám. Ahogy dermedten térdeltem az asztal előtt, hirtelen valami szinte átdöfte kezem: az írásom vére csöppent rá – még kínzóbb fájdalommal, mint amikor a legutóbb eltéptem a szent lapokat. Ahogy az apátság falai mentén kúszott fel a szürke, kísérteties-hideg köd, úgy kúszott fel a lábamon a jeges zsibbadás, kezemen a forrón-szaggató fájdalom, s elmémben a kétségbeesés. Ó, Uram, most hova? Miként? Valami olyasmi hamvadt el miattam, csak mert türelmetlen voltam, és túl sokat akartam, mi valóban tökéletes lehetett volna. Ó, Uram, add, hogy meghaljak – végy magadhoz és adj… ne, mégse! Uram, adj erőt megalkotni a tökéletest, adj kitartást őszintén hűnek lenni a csodáshoz, mi még leírva sem veszít semmit fényéből! Adj erőt jobbá válnom, hogy méltó legyek pergamenre vetni a legnagyszerűbb alkotásod! Mi Atyánk…