Nem akarom mondani, hogy ezen a kérdésen én is sokat gondolkoztam már. Persze ilyen szinten kidolgozott rendszert, mint amilyet Teilhard alkotott, nyilván nem hoztam létre.

Teilhard munkássága nagyon hasonlít arra, amit annak idején a preszókratikus gondolkodók vittek végbe – vagy inkább kezdtek el. Nem önmagáért hoz létre egy metafizikát, hanem a tudományt próbálja meg valamilyen módon összeegyeztetni a vallással, így szinte annak folytatása lesz a metafizika. Mint paleontológus, nem is fordul meg a fejében, hogy tagadja az evolúciót, ahogy azt az akkori római katolikus egyház tette – mindezt úgy, hogy közben jezsuita szerzetes volt.

Teilhard szemléletében a világfolyamat fejlődés, azaz kozmogenezis. Ennek folyamán a fejlődés egyszerre folyamatos, és mégis megmegszakad, illetve alkalmanként ugrik. Hegel filozófiájában mintha pont ugyanezek a gondolatok merülnének fel… Teilhard fejlődéselmélete megfelel a Hegeli dialektika három törvényének, különösen a mennyiségi változás minőségi változásba való átcsapására vonatkozónak (bár a tagadás tagadásáról és az ellentétek egységéről szólót sem cáfolja meg): Teilhard szerint a fejlődés a világban eddig két jelentős minőségi változáson haladt át. Az egyik ezek közül az élet megjelenése volt, míg a másik a tudatos értelem kialakulása. Az ilyen pontokat, amiknél minőségi változás megy végbe, és a fejlődés tárgya hirtelen jelleget, minőséget, természetet változtat, Teilhard kritikus pontnak nevezi.

A fejlődés során, ahogy azt Darwin is állítja, az élőlények egyre bonyolultabb és bonyolultabb struktúrákat építettek fel. Ez a felépülési folyamat azonban Teilhard szerint két helyen is ellentmond a tudománynak: míg a materialista szemléletű tudomány nem hajlandó elfogadni semmilyen természetfelettit valós létezőként, így nem hajlandó azt sem meglátni, hogy egy ilyen bonyolultságú folyamat, mint az evolúció, nem játszódhat le pusztán szerencsés véletlenek folytán – az egyetlen magyarázat, ami Teilhard szerint megállja a helyét, természetesen Isten. A másik ellentmondás, amivel szintén Isten kezére mutat Teilhard az, hogy a fizika (empirikusan) bizonyította, hogy a világban minden a rendezetlenség, az entrópia felé tart. Ahhoz, hogy egy ilyen biztos hatású destruktív törvény erejét megtörje, nem lehet elég a véletlenek összejátszása – csak Istennek lehet akkora hatása a világra, hogy a negatív entrópia, a rendezettség felé terelje a fejlődést. Viszont egy helyen, ahol viszont a kezdetleges filozófiának muszáj bevonnia Isten fogalmát, ő éppen hogy kivonja: a fejlődési folyamatot ugyanis nem a teremtéstől indítja, hanem a világot eleve adottnak tekinti. Az egyház ellenállását pont ezzel a nézetével váltotta ki: mivel nem ismeri el dogmatikusan a Genezis (Teremtés) könyvének tanításait a teremtésre vonatkozóan, így kirántja a talajt a Szent Ágoston által kidolgozott eredendő bűn doktrínája alól.

A fejlődést szerinte két energia irányítja, a „tangenciális”, ami az entrópia irányába, és a „radiális”, ami az entrópia ellen dolgozik. Rémítően geometriainak hangzanak ezek az elnevezések egy filozófiai rendszerben, de lényegüket tekintve egyéb se illene oda jobban. A tangenciális energia az, ami a világ fejlődését fizikailag hajtja, ez a külső, fizikailag vizsgálható mozgatórúgója a fejlődésnek – ezt látva állítják a fizikusok, hogy a világ az entrópia felé tart. Viszont a fejlődés valódi mozgatórúgója a radiális energia, amely a negatív entrópia felé tart, és a fejlődés belső, elvont irányítója. A fejlődés tangenciálisan az egyre bonyolultabb idegrendszerű lények kifejlődése felé irányul, míg radiálisan a szellemiség növekedésével jár. A kozmogenezisben eleve elő volt készítve az értelem kialakulása, ha a fejlődés a tudat megjelenésével lezárult volna, lehetne mondani, hogy az volt a célja. Onnantól kezdve, hogy az emberi test nagyjából elnyerte mostani formáját, a fejlődés hangsúlya szellemi síkra került, ott tart a teleologikusan meghatározott Omegapont felé. A fejlődés azzal került szellemi síkra, hogy az ember tudatára ébredt önnön fejlődésének, és saját kezébe vette annak irányítását. Az Omegapont eleve adott, tértől és időtől független, létező, örök és elérhető, valamint transzcendens és személyes. Transzcendens, mert nem lehet a világegyetem fejlődésének következménye, vagy terméke, éppen ellenkezőleg, ez az, ami kiváltja és irányítja ezt a fejlődést. Az Omegapont kívül áll a világegyetemen, kívül fejlődésének keretein. Személyesnek kell lennie, azaz egy szellemi létezőnek, és nem valami elvont ideának. Az emberi fejlődés során a tudat és az énkép egyre inkább egyedivé váltak, azaz az emberek individualizálódnak, nem kötöttek, hanem a cselekvés szabadságával megáldott lények. A fejlődés ilyen iránya azt mutatja, hogy az Omegapont egy individuum, és így az Omegapont egy az Istennel: meg van írva, hogy az ember Isten képére teremtetett, és ilyen szempontból ez tökéletesen meg is valósult. Isten a legfejlettebb, tökéletes tudati forma, aminek elérése minden más tudat célja. Az Omegapont elérésekor viszont az emberek nem elvesztik az egyéniségüket, hanem épp ellenkezőleg, egyéniség felettivé válnak, individualitásuk Istenéhez hasonlóan végtelen lesz. Így már nem lehet majd olyan szempontból éntudatról beszélni majd, mint azt lehet most, mivel az akkori emberi egyéniség már nem egy „én” vagy egy „te”, hanem egy magasabb formájú egyéniség, Isteni Személy lesz.

Érdekes észrevenni, hogy mennyire változatlan a katolikus egyház hozzáállása a köreiből kikerülő, újító szellemű filozófusokkal szemben. Elég csak felidézni a középkorban Giordano Bruno panteista szemléletéért elszenvedett máglyahalálát – azonnal látszik, milyen furcsa párhuzam látható Teilhard és közte. Teilhardt sokan kortársai közül is azzal „vádolták”, hogy elmélete csak egy burkolt panteista szemlélet, semmi több. Ennek alapja, hogy az Omega pont egy nagyon is világi dolog, legalábbis az univerzumhoz tartozó valami, még ha független is tőle, ha természetfeletti is. Teilhard ez ellen nem is igen védekezett: filozófiája a szó etimológiai értelmében bevallottan egyfajta panteizmus, hiszen „a világ gondolati központjai egyek Istennel”. Ugyanakkor a szellem felsőbbrendűsége sem kérdés: az anyag inkább a szellem valamiféle játékszere, és minden anyagfajtához tartozik valamiféle szellemiség. Ilyenformán nagyon egyedi kapcsolat jön létre az anyag és a szellem, a filozófiatörténet öröktől fogva és örökké vetélkedő két fő szubsztanciája között…