Úgy döntöttem, még mielőtt megírnék ma is egy esszét (még nem tudom, mi lesz a témája), publikálom azt a Wittgensteinről szóló írást, amit már korábban említettem.
Ludwig Wittgenstein a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója – bár szerintem a huszadik században már annyi filozófus termett, hogy akikről hallunk, azok már majdnem mind joggal pályázhatnának erre a címre. Említhetnénk Russel, Wittgenstein és Heidegger triumvirátusát, de akkor hol hagyjuk Sartre-t, Camus-t, Jasperst? Éppen ezért nem foglalkozok rangsorokkal, hiszen amióta több milliárd ember él (és hal) a földön, nyilvánvalóan nagyon nehéz abszolút értékű filozófiai “ranglistát” felállítani, már csak a munkálkodó gondolkodók számából adódóan is.
Wittgenstein a tizenkilencedik század alkonyán született egy megpecsételt sorsú birodalom fővárosában – kevésbé költőien: 1889-ben látta meg a napvilágot Bécsben, egy jómódú nagypolgári család kilencedik gyermekeként. Mérnöknek tanult, és az, hogy gyermekkoráról lényegében szót sem ejt egy olyan életrajzi mű sem, amit nem az egyetem utolsó szemeszterében adnak fel – részletessége miatt még akkor is csak nagy-óvatosan – azt mutatja, hogy minden komolyabb esemény nélkül nőtt föl. Érdekes adalék, hogy az egyetlen képen, amit gyerekkorából találtam, történetesen a náci Führer Adolf Hitler is ott van. Első egyetemi tanulmányait Berlinben, majd Manchesterben folytatta, ez idő alatt ismerkedett meg Russel matematikai-logikai filozófiájával. Az angol gondolkodó műve A matematika alapelveiről felkeltette érdeklődését a matematika, majd azon keresztül a (szimbolikus) logika irányába. Érdeklődése idővel olyan mértékű lett, hogy 1912 és 14 között a cambridge-i egyetemen Russel előadásait hallgatta (nyilván nem csak azokat, de ez érdemel említést Wittgensteinre gyakorolt hatása miatt), ezzel még mélyebbre ásta magát a matematika és a logika (filozófiai) alapjaiba. Russel mellett nagy hatással voltak rá a korábbi egzisztencialista gondolkodók, mint Schopenhauer és Kierkegaard, valamint Dosztojevszkij és Tolsztoj is. Kierkegaard-nak az a “furcsasága” is felbukkan újra Wittgensteinnél, hogy bár a filozófia legvadabb vizein eveznek, mégis istenhívők: “… bizonyos értelemben függünk valamitől, és azt, amitől függünk, Istennek nevezhetjük” – írja egy helyütt.
Az első világháborúban hazafiúi felindulásból jelentkezett önkéntesnek. Többször megsérült, többször kitüntették, és valószínűleg harcolt Švejkkel együtt a galíciai fronton is, amellett, hogy a haditengerészettől a tüzérségig szinte minden hadterületen szolgált, és kiváló teljesítménye miatt tisztnek is kiképezték. Tiszti karrierje azonban derékba tört, amikor az olaszok hadifogságába esett. Innen küldte el első és életében megjelent legnagyobb jelentőségű művét, a Logikai-filozófiai értekezést (latin címe alapján általában röviden csak Tractatusnak nevezik) Russelnek, akinek ezt sikerült 1921-ben németül, 22-ben már angolul is megjelentetnie. A Tractatusban kifejtett nézetei még Russel nagy hatását mutatják gondolkodására, mivel ezek lényegében a logikai atomizmus kifejtéséhez tartoznak – ez az irányzat pedig Russelhez. Wittgenstein mesteréhez hasonlóan azt mondja, hogy a világ valamilyen szinten tovább már nem bontható részekből áll, azonban ezekre semmilyen példát nem tud felhozni. Művében azt írja, hogy “a világnak meghatározottnak kell lennie”, viszont ezt semmivel nem tudja alátámasztani, csupán arra utal előtte, hogy “újra és újra feltolakszik” ez a gondolat; mivel pedig a világ meghatározott (fogadjuk hát el az előbbi idézetet axiómának), és a mi meghatározásaink mégsem tudják leírni, ebből nem az következik, hogy a világ nem leírható, hanem az, hogy a mi meghatározásaink tökéletlenek. A Tractatusban kimond hét tételt, amik közül négy tulajdonképpen a könyvben használt alapfogalmak, mint a világ, a tény, a gondolat és a kijelentés meghatározásai (nyilván, hogy később ne lehessen logikai buktatókat találni a használatukban), kettő a kijelentések logikai értékéről és természetéről mond ki valamit, az utolsó viszont olyan, amit úton-útfélen idézgetnek – ez pedig ritkaságszámba megy, főleg, ha logikai-filozófiai tételről van szó. Így szól: “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
Emiatt nagyon sokan tartották őt egyszerűen pozitivistának, azonban ez rövid elmélyülés után egyértelműen igaztalan ítéletnek bizonyul. Bár a pozitivistákhoz hasonlóan Wittgenstein is azt vizsgálja (többek között), hogy mi az, amiről lehet beszélni, és mi az, amiről nem, a pozitivistákkal ellentétben, akik úgy gondolják, hogy amiről nem lehet beszélni, annak nincs értelme, sőt egyáltalán nem is létezik, Wittgenstein pont hogy azt teszi a világ és az élet lényegévé, amit nem lehet szavakkal megragadni. Wittgenstein életének feladatát és értelmét látta abban, hogy az embereket rászoktassa, hogy csak arról beszéljenek, amiről lehet. Céljáról azt írja egyszer: “… amikor valaki más valami metafizikait akarna mondani, bebizonyítani neki, hogy a kijelentéseiben bizonyos jeleknek nem adott jelentést.” Ezt fiatalkorában írta, amikor még meggyőződésesen hitt abban, hogy a nyelv csakis természettudományos, bizonyított tények közlésére szolgál – ami nem ilyen tény, azt misztikumnak nevezte. Ugyanakkor a fenti idézet azt is megmutatja, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított a jeleknek – ez Russel hatásának tudható be. Viszont furcsa, hogy önmaga mondja ki tételei értelmetlen voltát: “aki megért engem, a végén értelmetlennek fogja tudni, amikor általuk – rajtuk – túlhaladta őket.” Vagyis amíg valaki nem látja meg a tételeiben a hibát, addig nem tud Wittgenstein szerint helyes képet alkotni a világról. Ez egy kicsit hasonlít arra, ahogy az ókori Hellász szofistái tanítottak, azzal az eltéréssel, hogy Wittgenstein nem rántja ki az emberek lába alól a talajt, hanem csak vizsgáztat. Ezt a módszert, ahogy a gondolkodókat rákényszeríti a helyes válasz megtalálására, filozófiai terápiának nevezi – majdhogynem, mint valami szcientológus, bár a Dianetika céljául talán valamivel nyíltabban vállalja az agymosást.
Csak hogy egy percre visszatérjek az életrajzához: 1929-től a Cambridge-ben az egyetemen professzor lesz. Innentől haláláig filozófiája rengeteget változott, bár publikálni egy jelentős művet sem publikált – halála után jelent csak meg a Filozófiai vizsgálódások, 1953-ban. A filozófiáról, mint gondolkodási stílusról vallott nézeteit minden szakirodalom a következő soraival jellemzi: “A tulajdonképpeni felfedezés az, ami arra tesz képessé, hogy akkor hagyjak fel a filozofálással, amikor csak akarok. – Az, ami a filozófiát nyugvópontra juttatja, úgy, hogy többé nem hajtják olyan kérdések, amelyek ők magát kérdésessé teszik.” Ez az abbahagyással kapcsolatos megjegyzés nagyon hasonlít arra, amit Kierkegaard ír (a filozófiatörténet talán legnehezebben olvasható, legnyakatekertebb mondatszerkezetű) főművében, a Vagy-vagyban: “A tapasztalat bebizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abbahagyás az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik.” (Erős volt a kísértés többet idézni, viszont akkor az egész mű ide került volna idővel.) Ekkoriban már belátta, hogy a nyelv nem lehet olyan merev és kötött, amilyennek ifjúkorában látta, és azt is, hogy a tökéletes (mesterséges) nyelv megalkotása egyszerűen lehetetlen, és a logikai atomizmus helyett kidolgozta a nyelvjátékok elméletét. Ennek lényege, hogy “a szó jelentése nem valamely általa megjelölt tárgy gondolati megragadása, hanem különböző összefüggésekben való használata” – ezt ő azzal példázza, ahogy a kisgyerekek megtanulnak beszélni: számukra a nyelv nem adott, csak a világ, a környezet és a szabályrendszer, amibe beleszületnek, és amiket kritikai érzékük kifejlődéséig végső adottságként fogadnak el (és általában a kritikai érzék kialakulását megelőzi a nyelv elsajátítása). A nyelvjátékok elméletében kimondja, hogy a beszéd nagyon bonyolult és szinte kibogozhatatlan kapcsolatban áll a cselekvéssel, éppen ezért nem elegendő a nyelvi környezet ismerete. A filozófiai problémák is mind abból erednek, hogy pontatlanul fejezzük ki magunkat, valamelyik szó jelentését az adott környezetben nem tisztázzuk abszolút módon (furcsa dolog ilyen szempontból relatív abszolút fogalomról beszélni), ezért tulajdonít Wittgenstein nagy jelentőséget a szintaxisnak, azaz a nyelv szabályrendszerének. Eközben megkülönböztet két szintet a nyelven belül: a tárgy-nyelvet, amit vizsgálunk, és a metanyelvet, amit használunk. Csak ilyen módon lehet ugyanis megmagyarázni az olyan paradox állításokat, mint például Eubulidész antinómiája (valaki azt állítja: “Hazudok.”) – Russel is talált erre hasonló magyarázatot, csak ő nem a nyelvet, hanem a nyelvtől (többé-kevésbé) független kijelentéseket, azok hatáskörét és igazságtartalmát vizsgálva jutott ilyen következtetésre. Wittgenstein kimondja, hogy a nyelvben csak azoknak a kijelentéseknek van értelmük, amelyek megfelelnek a szintaxis szabályainak; ennek segítségével tudja értelmetlenné nyilvánítani Heidegger kijelentését, miszerint “a semmi semmisít”1 (“das Nicths nichtet”) – ez ugyanis a helytelen szintaxis miatt válik értelmetlenné. A szintaxisnak akkora szerepet tulajdonít, mint a sakkban a szabályoknak: a sakk – mint minden más játék – lényegét a szabályok adják, amik megnehezítik a játékos dolgát, viszont pont ezzel teszik érdekessé, élvezetessé a játékot.
Wittgenstein szerint a filozófus “csak” grammatikai mozgásokat végez, azaz tulajdonképpen nem mond újat, csak “színtiszta régit” – és bár csupán olyat állít a filozófus, ami már korábban adva van, mégis újat kell hoznia benne (“… ugyan csak a régit kell mondanod – de mégis valami újat!”). Valahogy úgy képzeli ezt el, ahogy a modern, vagy inkább posztmodern művészeti irányzatok képviselői, akik úgy látták, látják, hogy már nem lehet semmi újat alkotni, ezért a régiből kell valami eddig még nem megvalósítottat létrehozni. Viszont míg az írók összeollózhatnak másoktól származó idézeteket, és új kontextusba helyezhetik őket, addig a filozófusnak kész gondolatokkal kell dolgoznia, nem lehet egy gondolatnak csak a felét átadni. A filozófusnak ezért a régi egészben kell megmutatnia valami újat. Munkáját Wittgenstein “rokonnak tartja azzal a matematikuséval is, aki új kalkulust talált ki. A matematikus – mint láttuk – azzal, hogy új kalkulust talált fel, új ábrázolási módot, kifejezésmódot talált ki, új aspektusból tekintett a dologra.” Más szóval: a filozófus észrevesz valamit, amit addig még senki nem vett észre. Attól függetlenül az a valami már ott volt a korábbi gondolatokban is, viszont abból a szemszögből, olyan megvilágításban, semmi különösebb jelentőséget nem kellett neki tulajdonítani. A filozófiában nincsenek tévedések, hibák, így nincs mit javítani; filozófiai igazságok között nincs fokozati különbség, a filozófiában nincs haladás. Ez persze nem azt jelenti, hogy a filozófia értelmetlen, csak amit a filozófiában felfednek, az valójában mindig csupán egy újabb szemléletmód, “mintha egy új festési módot találtál volna fel.” Ahhoz hasonlítja a filozófiát, mintha egy légynek megmutatnánk “a kiutat a palackból”.
Mivel írásom elején elvetettem azt, hogy mint “az egyik legnagyobb jelentőségű huszadik századi filozófus” hivatkozzak Wittgensteinre, ezért most csak annyit írok, hogy kétségtelenül nagy jelentőségű volt. Ahogy pályája kezdetén Russel volt rá nagy hatással, tanár és diákja között később baráti szálak fűződtek, és rövidesen már Wittgenstein hatott jelentősebben mesterére. Halálával megdöbbentően nagy mennyiségű írást hagyott hátra, műveinek teljes terjedelme közel harmincezer oldalra rúg – csak utolsó öt évében tizenhat kéziratkötetet írt. Azonban mindössze öt művét találta elég “jónak” a megjelenéshez: a már sokat említett Tractatust, egy helyesírási szótárat és három rövidebb írást. Minden egyéb tőle megjelent írás, így a Vizsgálódások és A bizonyosságról írt műve is csak posztumusz került kiadásra, sok csak a nyolcvanas években.
1 Heidegger minden szorongás és félelem eredetét véli a semmiben megtalálni, és ebben egyet is kell értsek vele. Az embereknek minden rettegése a halálra vezethető vissza, csakúgy, mint minden cselekvése is, ha az embert mint a természet részét vizsgáljuk. Ilyen szorongás felbukkan már Kierkegaard-nál is, azonban ő még vallásos szemléletéből kifolyólag az (áteredő) bűnnel magyarázza. Heidegger szerint viszont a semmi állandóan jelen van, és ez minden cselekvésünk oka. Ez a félelem nem a halálra irányul, nem egy hasonlóképpen “meghatározott” dologra, hanem az utána következő ismeretlenre. Az ismeretlen, ami vagy semmi, vagy nem. Viszont az ember és minden egyéb létező számára a legnagyobb csapás lenne, ha visszakényszerülne a nemlétbe, ezért retteg a semminek akár lehetőségétől is. Heidegger végletesen pesszimista szemléletét jól mutatja a semmiről szóló fejtegetése végére biggyesztett kérdés: “Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”
