Ma volt a ballagásom. És… szerintem én még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történik velem. Pontosabban néhányszor már mellbevágott: amikor kipakoltuk a szekrényünket; amikor ma megettük az utolsó menza-ebédet; amikor belegondolok, hogy többé már nem ülök azokon az órákon…

Reggelről ma a tudományos ülésszakkal indítottunk. Ez úgy néz ki, hogy az elmúlt tanév Bolyai köri előadásaiból kiválogatják a legjobbakat. Én úgy gondoltam, hogy ez reggel nyolckor kezdődik majd, úgyhogy kértem anyukámat, hogy ébresszen rendesen – pedig tegnap este a ballagási vacsora után nagyjából éjfélre értem haza (beszélgetés a suliban, majd a Švejknek címzett kocsmában, majd a magyartanárunknál), így egy cseppet nyúzottnak gondoltam magam (rosszul). Nagy örömömre a káoszelméletről szóló előadásomat is beválasztották, ezért nekem mindenképp be kellett mennem reggelről (a többiek csak három előtt jöttek, a ballagási ceremóniára).

Az előadások többsége érdekes és színvonalas volt, bár volt néhány, amiknél tényleg nem értettem, hogy mivel érdemelték ki a szereplést. Én (ismét) nagyon élveztem az előadásomat, már annyiszor mondtam el és annyit gyakoroltam, hogy szinte fejből tudom. Az előadások után mentünk volna elfogyasztani az utolsó ebédünket, de a tömeg miatt inkább a technikusokkal örvendeztettük a népet jobbnál-jobb zenékkel (Nightwish, Iron Maiden, Alice Cooper, Avenged Sevenfold). Amikor elfogyott a nép, kihasználtuk, hogy csak ketten voltunk ott a nyolc menzásból, és bőségesen jóllaktunk az ő jegyeikkel (is). Aztán már haza se jöttem (másfél óra), inkább olvastam (Agatha Christie: Úticélja ismeretlen)…

A ballagás a Bolyai szobor koszorúzásával kezdődött, aztán lefényképeztek minket, majd a tizenegyedikesektől (a junioroktól, ahogy amerikában hívnák őket) megkaptuk a tarisznyát (benne mindenféle jóval) meg egy kis búcsú-könyvet. És indult a bevetés… Végigballagtunk a sulin, az osztályokon, az alsóbbévesek között (néhányan könnyek között): jó volt így utoljára díszben látni hat évnyi életünk helyét… Virágot is kaptam (meglepődtem) két junior drágajóbarátomtól (istenem, de fognak hiányozni!), meg néhány kedves mosolyt olyanoktól, akikkel volt valami kedves közös élményünk (tanárok, diákok egyaránt). Aztán persze odakint a családok között hatványozódott a könnyek száma, drágaságom apukája meglepett az új Esterházy könyvvel (ez tényleg majdnem könnyekre fakasztott), az én apukám meg könnyek között adott egy csokor virágot… Találkoztam ismerősökkel (Noéminak sikerült kiszőkítenie a haját! az volt csak meglepetés!), aztán mennem kellett zászlót tartani, majd a végzősök nevében átadni a junioroknak (büszke feladat). Aztán még kaptunk néhány beszédet, és vége lett. Vége. Vége. Vége.

És senki ne degradálja ezt azzal, hogy valami új kezdődik. Kezdődik, de valami fontos meg véget ér. Ezt nem szabad elfelejteni.

Ott volt nekem szinte mindenki: szüleim, nagymamám, testvéreim, nagybátyámék, nameg persze akik a drágajóbarátaimhoz jöttek: családok, ismerősök, barátok.

Sokaknak a ballagás legfontosabb része, hogy ajándékot kapjanak – nekem ez tényleg mellékes volt, és ezt nem képmutatásból mondom: tényleg így van. Jól esett azért minden szál virág, minden apró jókívánság, még minden köszönés és mosoly is, minden. Meg az is, hogy megúsztuk az esőt, így szabadtéren lehetett a rendezvény (most már esik, de kit érdekel?). Akit viszont nem tudok elszakítani az ajándékok gondolatától, vagy esetleg csak érdeklődik, annak álljon itt: nagymamámtól egy fantasztikus zsebórát és egy idegen kifejezések szótárát, szüleimtől egy görkorit (és minden eddigi segítségüket, támogatásukat, szeretetüket és mindent, mindent, mindent), kisebbik bátyáméktól egy sátrat (de jól fog ez jönni nyáron!), nővérkémtől Russel A nyugati filozófia története című könyvét angolul, nagyobbik bátyáméktól egy pecsétgyűrűt (még ki kell találnom a címeremet, amit majd bele kell vésetni), legkisebbik unokahúgomtól egy kedves üdvözlőlapot (tényleg kedves tőle)… meg ugye ott vannak azok, amiket a suliban adtak oda, és már említettem. Tényleg örültem mindnek. És most este iWiW-en kaptam egy üzenetet volt doktornénimtől (küldtem neki egy kártyát, amiben megköszöntem neki mindent és hasonlók, “ballagásom alkalmából”), jókívánságokkal és… Na az most így tíz körül még egyszer nagyon mélyen érintett.

Nagyon jó volt ez a nap… Nem szoktam meghatódni, de ma sikerült…