Tegnap befejeztem Clarke Űrodüsszeia 2001 című könyvét (most hirtelen elbizonytalanodtam, hogy nem űrodisszeiának kéne-e írni), azután, hogy hétfőn egy különösen unalmas programozás előadáson a Kiberiádát (Stanisław Lem művét) is kivégeztem. Mindkettő jó volt, bár az utóbbi jóval tovább tartott (talán mert majd’ kétszer olyan hosszú?), és ezzel a legnagyobb dózis scifit fogyasztottam, amióta a Dűnéket olvastam a télen. A Kiberiáda sokkal komolytalanabb, egy igazi mese, de mesének meg mégis túl komoly, esetleg egy Vonneguthoz tudnám hasonlítani, szinte groteszk helyenként. A 2001-es Űrodüsszeia meg szinte letehetetlen (nahát, a letehetetlen és a lehetetlen között csak te vagy egy te a különbség), izgalmas és modern, igazi csillagutazás, egy csepp őrülettel és egy csepp misztikával, nameg sok-sok fantáziával. Szívesen utánanéztem volna a neuronhálós-heurisztikus számítógépeknek, miután végeztem, csak a társadalmi szimulációk tanárom közölte, hogy az még jobb helyeken is több féléves tantárgy… Úgyhogy lehet, hogy most még nem fogok magamnak egy HAL-9000-et építeni. Pedig be szép is volna, ha ténylegesen el tudnék beszélgetni a gépemmel (már csak azért is, hogy kipróbáljam a Turing-tesztet).