Sikerült összeszedni embereket, hogy menjünk turistáskodni downtown Tokióba – igaz, hogy mind vietnamiak. Reggel tizenegyre volt kitűzve az indulás, sikerült is fél tizenkettőkor Huyen telefonjára kelni, segáz. Voltunk Harajukuban, bár most nem rajzottak (annyira) a lolik, láttam Nishiazabu-t (ugye 13-14, Fushimishi professzor) egy táblára kiírva, vettem termoszt a Starbucksban, sétáltunk a belvárosban, csodálkoztunk, hogy az ottani templomok és szentélyek milyen csöndesek (tényleg, beléptünk a templomudvar kapuján, és mintha eltűntek volna az autók mögöttünk), jártunk Shibuyában (ugye a Starbucks), ott néztük ugyanis a hatodik Harry Potter filmet, moziban, csak sajnos angolul (így is jó volt, tényleg jó film lett, majd írok róla), mert a japán szinkronosak (amik igazán viccesek) csak délelőtti matinéelőadáson mennek. Igaz, hogy ezzel már majdnem este nyolc volt, de miután az állomásnál megvacsoráztunk egy vietnami étteremben (nekem bún chả jutott, finom volt, tészta, zöldségek, földimogyoró, rizslapba tekert húsgolyók) még mentünk a Toyko Towerbe is, ahol zárásig voltunk. Utána még irány Roppongi (gyalog), ahol muszáj volt megnézni a Hello Kitty-s Hard Rock Cafét. A Hello Kitty úgy tűnik, hogy csak a boltjukra vonatkozik, legalábbis magában az étteremben nem volt semmi rózsaszín-lila. Merthogy ez inkább étterem, mint kocsma, ahogy én gondoltam volna. De hangulatos, nagyon. Meg drága. Nagyon. Hazafelé még gondolkoztunk rajta (fél 12 magasságában), hogy menjünk-e karaokézni, de senki nem jött volna a koliból, hárman meg nem poén reggelig, úgyhogy csöndesen hazavonultunk… Ahogy hazaértem, szembetaláltam magam azzal az óriási bogárral, ami tegnap este támadta meg a szobámat, de valahogy nagyon ügyesen elbújt. Most már nem volt neki menekvés, kilakoltattam (remélem nem halt bele). Sokáig merengtem, de azért csak sikerült elaludni.