Nekiindultunk végül vasárnap reggel, este meg már ott virultunk Tokióban. Bár nem tudom, hogy a többiek mennyire virultak, mert Yokohamában elveszett egy fő, én meg nem vártam meg, amíg visszatalál, hanem mentem inkább pipázni.

Tokió nem változott semmit egy hónap alatt, minő meglepetés. Élmény volt annyit utazni belföldi céllal, amennyi idő alatt már hazafelé félútig jutnék, bár tényleg örülnék, ha egyszer ebben az árkategóriában tudnék utazni hazáig – Tokió oda-vissza ezer jen alatt – tény, hogy nem épp a legtisztességesebb módon, de inkább bánja a lelkiismeretem (nem teszi) mint a pénztárcám (az bánja amúgy is eléggé ezt az utat).

Odaérve ami elsőként mellbe vágott, a hőség volt. Persze nem az az aszfalthullámoztató őrület, ami majd augusztusban lesz, csak nyári meleg, az az idő, amit én kellemes nyárnak tekintek. Jelentős változás volt ez Hikone időjárásához képest, mert itt azért még kellett légkondit járatni meg pulcsit venni – múlt időben. Mert úgy tűnik, hogy visszafelé volt elég lendülete a változásnak, hogy velem jöjjön, és ahogy leszálltam este itt a vonatról, ugyanaz várt, mint ami Tokióban fogadott. Itt a nyár. Már csak azt remélem, hogy itt kevésbé lesz szauna.