Azt hiszem, nekiállok és elkezdek elsajátítani valami távolkeleti meditációs technikát, mert egyszerűen bosszant, hogy milyen sebezhető vagyok azáltal, hogy hagyom, hogy a barátaim (legalábbis akiket én a barátaimnak tartok) jól felbosszantsanak. Eredetileg sokkal “szaftosabban” akartam írni, de végül is beláttam, hogy úgy nem sok értelme van.

Ilyenkor lenne ideális egy jó kis buddhista mantra… vagy ha az nem is, de legalább egy csendes meditáció. Igaz, ehhez nem kéne más, csak elhatározás, de én eddig és most is inkább kibeszélem magamból néhány hozzám közelállónak lelkem baját, nem pedig a gondolati csenddel nyeletem el… Most viszont már megfontolom. Majd meglássuk.

Vagy, jó kis harmadik megoldásnak kiülök a padlásablakba, és nézem az eget. Úgyis a világ – megkockáztatom – második legszebb dolga, nem relatív szépség terén pedig egyértelműen az első. Ezt azt jelenti, hogy az első helyen relatíve szépséggel áll nekem első helyen nem valami, hanem valaki.

Ha meg ez utóbbit megoldást is elvetem, akkor marad az első, meg nekiállok, befejezem az aktuális Vonnegut könyvemet, és elolvasom utána az Anyegint is. Úgyis kötelező.

Megjegyzés. Azért ha belegondoltok, hogy milyen gyakran írok i am bejegyzést, és ennek is milyen a témája, akkor szerintem el lehet képzelni, hogy már megint milyen viharok dúlnak odabent…