Mai délutánom – miután hazaértem angolóráról – abból állt, hogy E. T. A. Hoffmann Arany virágcserép című műve segítségével – hogy Vonnegutot idézzem – nyugati stílusú meditációt folytattam. Az olvasásnak ilyen jellegű elnevezése most éppen azért hat elég mulatságosnak számomra, mivel korábban a délután folyamán (és most is, ahogy ezt a bejegyzést írom) többször is japán buddhista meditációs mantra-kántálást hallgattam. Valahogy kellemes hallgatni. És mivel folyton ismétlődik, akárhányszor újraindíthatom, mégsem unom meg, nem kezd el nyugtalanítani vagy hasonlók. Majd egyszer podcast formájában meg is osztom veletek azt, amit most hallgatok.

De vissza a nyugati típusú meditációhoz, azaz az olvasáshoz. Az Arany virágcserép – bár többektől elég elmarasztaló kritikákat hallottam róla – számomra kifejezetten élvezetes olvasmány volt… És utána tényleg úgy éreztem magam, ahogy Hoffman megjósolta: kellemetlen visszatérni az élet egysíkúságába a drezdai (megjegyzés később) szalamadra dolgozószobájából, és kifejezetten szenvedés sekélyes evilági dolgokról fecsegni mindenkivel.

Na és akkor Drezda. Egy kicsit mellbevágott, hogy ennek a könyvnek is az a város a fő színtere, ahol Vonnegutot (akitől az utóbbi időben két életrajzi könyvet is olvastam) olyan meghatározó élményként érte a második világháborúban a szőnyegbombázás.

Ma estére még tervbe van véve a mantra néhány további alkalommal való újraindítása, és a Bánk Bán elolvasása. Ennyi is.