Ma befejeztem azt az Oscar Wilde kötetet, amiben többek között a Dorian Gray arcképe is volt. Pontosabban van.

A történetekről. Volt belőlük néhány: Dorian Gray arcképe, A boldog herceg, A canterville-i kísértet, Arthur Saville bűne, Az önzetlen barát, Az önző óriás, A halász és a lelke. Ha minden igaz, ennyi volt benne, bocs, ha kihagytam volna akár csak egyet is…

Sorban megyek akkor ezeken. A Dorian Gray arcképe Wilde egyetlen regénye. Nagyon egyedi és eredeti, rengeteg mély gondolattal és különleges életfilozófiákkal, nomeg azzal a balszerencsés csodával, ami a főhős Doriannal és az ő szépséges arcképével megesik. Ha valaki nagyon határozatlan még, csak óvatosan olvassa, mert lehet, olyan mérgező könyv lesz ez neki, mint Doriannak a középkor hírhedt embereinek almanachja. Nagyon sok különös és rémítő eszme győzködi igazáról a szereplőket és az olvasót, különösen Lord Henry szájából. Csak óvatosan, nekünk nincs senki, aki helyettünk viselje a lelkiismeretünket!

A Dorian Gray teszi ki a könyv felét, a másik felén osztozkodik a többi történet – ergo ezek sokkal rövidebbek. A canterville-i kísérteten kívül mindegyiknek nagyon mély mondanivalója van, amolyan tanmesék, ami nem is csoda, hiszen többségüket a fiainak írta Wilde. A canterville-i kísértet sokkal komikusabb, de ugyanakkor tragikus is (mint minden komédia), és megvan benne minden erkölcsi tanulság, de mégis sokkal kevésbé szembeötlő, mint a többi történetnél.

“A többi történetben” az emberi bűnöket és hibákat, az erkölcstelenséget és a gonoszságot, az önzést és az álszentséget mutatja be ijesztően valóságosan és félreérthetetlenül, legyen a főhős egy érzéktelen pézsmapatkány vagy egy önző óriás.

Nekem nagyon tetszettek, bár néhol (különösen a Dorian Gray-ben) elég nehezen emészthetően, töményen robbannak a nagy tanulságok, a kemény eszmék.

10/10