Még mindig. Úgy örülök neki… Este hét van, jó sötét, az ég lázas zöldessárga, dörög, villámlik, fúj a szél és esik. Lehet, hogy én vagyok valami káoszszerető figura (merthogy ez a díszlet igencsak zavarodott, szürreális látványt nyújt), de ez nagyon tetszik, legyen még ilyen. Arról nem is beszélve, amit anno kettővel ezelőtt németül írtam. És új avatarom van.

Visszatérve arra, amit zavarodottságszeretetemről írtam: odabent igyekszem pedig mindig jó racionálisan elrendezni a dolgokat, viszont ha néha oda jutok, hogy elegem van (mégis), és igencsak szélsőséges lelkiállapotok uralkodnak el rajtam, na olyankor jönnek (a hosszú délutánnyi anime-néző maratonok mellett) az olyan rövid berendezés-módosítások, amik következetesen mindent szétzúznak, és a véletlenre bízzák a megoldást. Néha azért jól esik ezt csinálni – olyan, mint amikor kis golyóba gyúrom a rágót a számban (bár már vagy egy éve közelében sem voltam rágónak, addig tartom úgy, amíg semmi íze nincs már a külsejének, és akkor egyszer csak kettéharapom.

Amúgy talán csak Mefi látja most azt, amit én, ahogy a beteges színű égen néha keresztülsuhan egy ezüstösen izzó kék nyíl (amit a köznyelv villám néven ismer), felüdíti a látványt, csak hogy aztán visszatérhessen ez a nyugtalan színösszeállítás. Nagyon bejövős.