Az meg milyen már. (Bocs, muszáj volt így kezdenem a bejegyzést.) Csütörtök este Janet néniék elvittek egy olasz étterembe este. Leülünk, jön a pincér. Mondom, hogy nem tudok választani, mert nem igazán vágom, mik ezek az olasz kaják, de valami hal jó lenne. Erre furán néz rám, mire Janet néni megmagyarázza neki, hogy magyar vagyok. Onnantól kezdve én lettem az est díszvendége a szemében, ugyanis Triesztben született, és bár akkor már szlovéniához tartozott, és ő se tud magyarul, viszont olaszul nagyon, mégis magyarnak tartja magát. A borsot amikor visszautasítottam elsőre, úgy meredt rám, mondván, hogy egy magyar egyen fűszeresen –erre persze belementem a dologba. Aztán a desszertnél mondta, hogy persze én nyilván palacsintát kérnék (így, “palacsinta”), de sajnos az nekik nincs. Nem haragudtam.

Az igazi poén az akkor jött, amikor felbukkant a prímás meg a gitáros. Mihelyt megtudták, hogy magyar vagyok, elkezdték húzni a magyar táncot, aztán még néhány magyar dallamot, majd közölték, hogy ők bizony magyarhonból származó (egyikük ott is született) cigányok.

Meg aztán még korábban ott volt, amikor a parton találkoztunk magyarokkal, de nem ismételném magam, ott volt a Cookie Monster-ben leírva.