Amikor valakinek említem, hogy tanulok japánul, két lehetséges reakció közül várhatom az egyiket: vagy azt kéri, hogy mondjak valamit, vagy azt kérdezi, hogy ez ugyan honnan jött nekem. Az elsőre általában valami alapvető frázist vágok rá, ami elsőre eszembe jut (“jó napot”, “jó étvágyat”, “köszönöm” és hasonlók), és ezzel le is van zárva a dolog. A második, ha komolyan érdekli a válasz a kérdezőt, már bővebb kifejtést igényel. Az egész még általánosban kezdődött, amikor egy német adó délutáni matinéműsorában japán rajzfilmeket (vagy ahogy ők hívják: animéket) kezdtem nézni.

Aztán ahogy elkezdtem weboldalakat gyártani, egy anime-témájú közösségi oldalon japán nyelvleckéket találtam, és nem is én lettem volna, ha nem olvasom el őket. Innen pedig már nem volt megállás… először jöttek az internetes nyelvleckék, majd (atyámnak köszönhetően) megtaláltam a helyi könyvtárban a nyelvkönyvet, ezzel pedig már jól és hatékonyan tudtam haladni. Persze a nyelvvel együtt jár a kultúra is, és engem, könyvmolyt elsősorban az irodalom érdekelt: lekaptam itthon a könyvespolcról a modern japán elbeszélők egy antológiáját, és valami csoda folytán még haikus kötetet is találtam.

Olvastam az elbeszélőket, lebegtem a haikuk háromsoros, pattogó képei között, és rájöttem, hogy ez nekem tetszik. Basho, Buson, Issa, csak hogy a legnagyobbakat említsem név szerint, és a többi haiku-virtuóz rövid impresszionista versei nagyon megragadtak. Olyannyira, hogy én is megpróbáltam hasonlót alkotni, több-kevesebb sikerrel – azt, hogy valóban sikerült-e értékeset írnom, nem tudom megítélni. Néhányat meg is mutattam már barátaimnak, néhányat publikáltam a blogomon (“Az éji csöndbe / Egy hófehér fény sikolt / Hullócsillag volt”), visszajelzést viszont – szerencsére? – még nem igazán kaptam.

Viszont annál, hogy én milyen rosszul vagy jól írok, sokkal érdekesebb, hogy a keleti gondolkodásmód mennyire meglátszik ezeken a verseken. Kosztolányi Dezső, aki fordította azt a haikus-kötetet, valami olyasmit ír a fordítói jegyzetekben, vagy utószóban, ahogy tetszik, hogy az európai kultúra a japánból érkező teásdobozokon fedezte fel lényegében az impresszionizmust. Valószínűleg ez tényleg így van: ki festett azelőtt tarajos hullámot, épp, mielőtt lecsapna, vagy fenyőligetet, ahogy átsejlik a reggeli ködön? Csak egy pillanatnyi gondolat, egy röpke benyomás, ez minden, ami megjelenik a vásznon, ahogy a festő átszűri a szeme elé táruló képet azon az érzésen, amit az ébresztett benne. Ugyanez jelenik meg a haikuk tizenhét (5-7-5) szótagjában is, csak egy kicsit másképpen, egy kicsit szabadabban. Egyrészt, nem kell várni rá, hogy egy kép keltsen érzéseket, mert akármilyen spontán gondolat már elég is, másrészt sokkal könnyebb is kifejezni szavakkal bizonyos hangulatokat, mint egy képbe elrejteni az utalást. Talán nem is véletlen, hogy úgy érzem, mintha a haiku egy szavakba font festmény: az európai barokk idején élt Hattori Ransetsu egy műve, ami Kosztolányi fordításában a Levél címet viseli, és így hangzik: “Száraz levél / libben a sírkőre száll / és ott nyugtot talál”, szinte felidézi bennem egy hasonlóan impresszionista festmény hangulatát – a lényegét, a festmény ideáját.

Egy filozófus szemében ez utolsó kifejezés paradox lehet: hogy lehetne egy festménynek platóni értelemben vett ideája, ha a festmény is csak egy tökéletlen mása a világnak, ami pedig az ideák tökéletlen mása? Szerencsére ez tényleg csak paradoxon, látszólagos ellentmondás: egy festmény ugyanis jóval többet hordoz, ha hordoz egyáltalán valamit, mint amennyit valójában mutat. Akármilyen vázlatos is a kép, valahogy mégis benne van egy egész világ, és a szemlélő, ha fogékony, hamar meg is találja, vagy ha nem találja, megalkotja ezt a világot, és valamiért úgy gondolom, hogy ez a világ nagyon hasonló is lenne ahhoz, amiből a festő egy részletet kiragadott: a lelke és a kép metszetéhez.

Persze nem kell átesni a ló túlsó oldalára… ha nem akart a költő semmit kifejezni a verssel, csak egyszerűen le akarta írni azt az egy pillanatnyi élményt, ami úgy megragadta, nem kell abba mindenféle mély értelmű, elvont dolgot belemagyarázni. Arany János nem mondta egyszer, egy versének elemzésében felbukkanó, a szokásos “A költő azt gondolta, …” kezdetű mondatra reagálva: “Gondolta a fene!” Akár mondta ezt, akár nem, de egy versében, a Vojtina ars poeticájában szépen leírja a lényeget, és ezt már én nem is ragoznám – ki vagyok én, hogy egy ekkora költő gondolataival játsszak? Így szól: “Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa”.