Sok-sok éve, minden karácsonyra kapok nagymamámtól egy naptárat. Ebben az a különleges, hogy minden lapot szájjal vagy lábbal festő festők festményei díszítik. Itt áll most is az asztalomon az ez évi, kinyitva a mostani lapon… és a festmény nagyon megfogott. Egy tó, naplementekor. Az a tipikus balatoni látvány, ahogy a hegyek elnyelik a napkorongot, de az arany- és bíborszín között csillogó sugarai még megfestik a felhőket, és nagyon érdekes színátmeneteket pancsolnak az ég keverőtálkájába. A vízen lendületes ívben húzódik át az őszi tündérek ösvénye, az aranyhíd, és valami véletlen, vagy isteni rendelés folytán egy csöpp vitorlás éppen e mellett hasítja az egyre erőtlenebb hullámokat. A parti dombok-hegyek sötét sziluettjein apránként gyulladnak földre hullott csillagokként a házak és utcák lámpái, és a magányos hajós is befut a kikötőbe, vagy tovahajózik a sötétbe, azt már nem látni…

Olyan ez egy kicsit, mint amikor Mary Poppins belebűvölte Michaelt, Jane-t, Bertet és önmagát a krétarajzba, pedig semmi varázslat nincs benne, csak egy csepp képzelet. Én sem használtam semmilyen természetfeletti erőt (hacsak a hétköznapi emberi képzelet nem az), csak ránéztem a képre, és elmerültem benne.

Elmerülni… valahogy úgy merültem el a kép világában, mint mindenki kedvenc varázslótanonca a merengőben, ami megeleveníti az emlékeket, azzal a különbséggel, hogy én fel tudtam ocsúdani ebből a látomásból, és nem kellett hozzá egy rúnákkal telerótt kőtál, hogy megmozduljanak lelki szemeim előtt a hullámok a képen. Ugyanez a képzelet tesz képessé arra, hogy amint egy üres délutánon az iskolából caplatok hazafelé, ne lássam az utat. Persze nem úgy kell érteni, hogy nem látom, hova lépek, hanem hogy nem arra nézek.

Régebben, amíg az ATV-n ment a Friderikusz most, havonta egyszer felbukkant benne Lukács Béla elméleti fizikus, relativista. Nagyon érdekes dolgokról beszélt, de én most nem a kozmológiai vagy relativitáselmélet-beli fejtegetésibe szeretnék betekintést adni. Egyszer említette, hogy egy ismerőse valamilyen gyalogló sportot űzött, és valamiért számolnia kellett a lépéseit, úgyhogy megtanította egy alacsonyabb tudatszintjének megfelelő “gyíkagyát” (tehát azt az agyrészt, ami a hüllők fejlettségi szintjén jelent meg az evolúció során), hogy számolja a lépéseket. Az érdekes az volt, hogy ez a “gyíkagy” nem fogja fel, hogy mit csinál, csak gépiesen ismétli a számokat — “gazdája” pedig elfelejtette megtanítani neki a 33-as számot, úgyhogy azt ez az alsóbb tudatszint mindig ki is hagyta a számolásból.

Hasonlóképpen mechanikusan, egy alsóbb tudatszint irányításával lépkedek én hazafelé, de közben teljesen máshol járok szellemileg. A múltban, a jövőben, az álmaimban, egy másik, már soha meg nem valósuló jelenben, vagy csak a képzeletem ir- vagy szürreális képei között… Ilyenkor néha olyan dolgokat is meglátok, amiket különben nem. Egyszer túlláttam a világon: olyan érzés volt, mintha egy pillanatra szétnyílt volna a szemem előtt egy függöny, ami miatt addig csak elmosódott árnyalakokat láttam, egy fátyol, ami aztán a pillanat teltével vissza is hullott. Akárha csak a feltámadó szellő a nyírfa lombjaival együtt, ami alatt álltam, az én mulandó emberi korlátoltságomat is meglibbentette volna. Persze ez nem a képzelet — legalábbis sokkal inkább tűnt valami külső hatásnak, mint a képzeletem hirtelen és merész csapongásának.

Mert csapong, csapong most is, ahogy ezt írom. Csapong, mint a Raj a Reggelire Gyülekezés idején, míg Jonathan Livingstone, a sirály valahol a nyílt víz fölött gyakorolja tollmeresztő akrobatikus bukfenceit, zuhanásait és pörgéseit. Csapong a raj, le-lecsap a kihajózó halászok hálóiban vergődő haltömegre, ami körül ugyanúgy körözhetnek a vízben ragadozók, esetleg cápák, mint ahogy ők a levegőből lesik a reggelit. Cápák kerülgetnék áldozatukat, pont, ahogy a fogalmi halak közül a legveszélyesebb, a ludoviciátor is kerülgette szegény Eric Sanderson maradék lelkének megtépett, szaggatott romjai körül.

Ahogy ezt az utolsó bekezdés megírtam, na ezt hívom én szabad gondolatfolyamnak. Úgy érzem, meghagyom, csak hogy lássa a világ, milyen a gondolkodásom. Nem tudhatom, hogy másnak mi és hogyan jár a fejében, de az én mércémmel számítva ez még egyáltalán nem számít “meredeknek”. Sokkal érdekesebbek az olyanok, amikor még csak nem is egy közös szó kapcsolata segíti az ugrást két idegen gondolat között, hanem valami még elvontabb fogalmi, hangulati átmenet.

Hangulat… Most, egy hideg, szeles, esős október-végi nap estéjén egy képeslapnyi méretű festmény segítségével sikerült visszajutnom a múltba, ahogy a Balaton partján sétálok, majd egy padon ülök és nézem a naplementét, végigfut rajtam az est első borzongása, a távolból, egy nyaralóból egy fülemnek kedves Iron Maiden dal riffjeit hallom… aztán a “Balaton” szó és a zene gondolata máris átrepít a túlpartra, ahol egy vadra sikerült baráti nyaralás egy estéjén a parton üldögélünk és beszélgetünk, majd a hosszú út, amit minden este mezítláb végigjártunk a nyaralótól a tóig. És valóban érzem a lábam alatt a zúzott köveket, a borzongató hűvös szellőt a nyakam körül, átélem a hangulatot újra, ahogy a kivilágítatlan úton felnézve, a csillagok közé meredve lépegetek… Ez lenne a képzelet ereje?