Most ahogy egy óra csendes üldögélés után a színpadon már hozzám is szóltak, feltűnt valami, valami, ami azonnal szinte sikított, hogy írjak róla. Róla? Ezen is elgondolkoztam hazafelé jövet: most valamit írok, vagy valamiről írok? Ha úgy fogok hozzá, hogy írok valamit, akkor az rövidesen átváltozik azzá, hogy írok valamiről. Pedig ha csak spontán nekiülök, és elkezdek írni valamit (nem valamiről!), akkor abból egy érthetetlen, szabad gondolatfolyam születik – és mégis jobban szeretem ezt. Nem mondom, néha igazán élvezetes tud lenni az is, ha valamiről írok, de az olyan kötött érzést von magával, és igazán nem azért kezdek írni, hogy az első betűtűl úgy érezzem, hogy ezt nem szabadon írtam. A legjobb általában az, ha szabadon írok, tehát írok valamit, de úgy, hogy ne csak ide-oda kapkodva rakosgassam egymás után a gondolatokat, hanem a valamiről köré tudjam csoportosítani őket. Ezzel áttekinthetőbb lesz, élvezetesebb olvasmány, nekem mégis ugyanolyan jó megírni, arról nem is beszélve, hogy nekem is jobb érzés, ha nem csak én tudom követni – és néha még én se – a gondolatmenetet.

De miről is beszélek? Néhány gondolat megfogalmazódott bennem most délután, ahogy egy ilyen irodalmi gondolatokkal és úgy egyáltalán irodalommal telített környezetben ültem és füleltem két órán át. Az egyik akkor vágott hátba régi ismerősként, miután egyértelművé vált, hogy vége a “szereplésemnek”. Régi ismerős, mert nem most merült fel először, bár utoljára tavaly októberben találkoztam vele – pont egy éve. Ez az érzés pedig az volt, hogy én már megint “nem mondtam semmit”. Igazán fájdalmassá viszont az teszi, hogy ehhez nagyon hasonló dologról beszél egy filozófus, akinek sem nevét, sem a gondolatát pontosan leírni nem tudom – csak összefoglalni (azt is csak a gondolatot, érthető okokból): ha egy könyvben nincs tudományos vagy bölcseleti “okoskodás” (ez a szó pont megmaradt), akkor tűzre vele. Hasonló dolgot ír kedvenc íróm, Vonnegut is egy könyvének valami függelékében: olvasd el a szöveged, és ha van benne akár egy mondat is, ami nem közöl valami újat vagy nem viszi előre a cselekményt, húzd ki. Nem csak megfogtak ezek a gondolatok, alkalmazom is őket magamra. Nagyon rossz érzés tölt el, ha mondok valamit, beszélek, és mégsem mondok semmit, semmi olyat, amiről okkal gondolhatnám, hogy “igen, ezért valóban érdemes volt kinyitni a számat”. Most is, kérdeztek, és tudom, hogy milyet és mit kellett volna válaszolnom, és mégsem az lett belőle. Tudom, mit várnak tőlem, amikor azt hallják, hogy “egy gimnazista, akit érdekel a filozófia”, de nem, én nem tudok étoszról beszélni, legfeljebb pátoszról (annak legalább tudom a jelentését), de még arról sem úgy, ahogy igazán szeretnék, ahogy gondolnám kimondani. Nem vagyok én ahhoz elég gyakorlott, nem tudok szóban “filozofálni”.

Engem már ugyanis elnyelt a mocsár. (Vagy nem, de most először vegyük azt, hogy mégis.) Igen, az a mocsár a címben. Kivételesen sikerült olyan címet választanom, ami fel is bukkan az írásban. Kár… A mocsár elnyelt, vagy még éppen kérődzik rajtam, vagy épphogy megragadott, nem tudom. De rossz érzés. Miről beszélek? Arról, hogy egyszerűen hiába is tudnék magasröptű dolgokat mondani – ki ne tudna? – , nem tudom kinek mondani. Persze, ott vannak a tanáraim, de velük nem éppen könnyű közvetlenül, őszintén és főleg spontán ilyen dolgokról beszélgetni. A barátaim is nyilván meghallgatnák – de az sem jó, nem értenék, ha utalnék Berkeley-re, de még Nietzsche übermenschét is csak a filozófus hírhedt neve miatt gondolnák ismerősnek. Éppen ezért ráállok lassan, félig tudat alatt, félig tudatosan, hogy az ilyen dolgokat mélyebbre gyömöszöljem bele a mondanivalómba, hogy a lényegét sikerüljön legalább átadnom, ha a részletek el is vesznek. És itt a gond. Ugyanis ezzel nincs semmi probléma, amíg ebből nyugodtan ki tudok szakadni – néha sikerül is, ha olyan a környezet, vagy nagyon olyan a hangulat, vagy tudom, hogy a másik biztosan megért, akármit mondok is; de az esetek többségében nem sikerül, mert nem érzem magam… biztonságban? Nem tudok megszólalni, és ha gyorsan kell reagálnom, úgy, hogy valami mélyebb értelmet “gyömöszöljek bele” (csak hogy a szónál maradjak) a mondanivalómba, mondani tudok valamit, de csak a körítés marad meg, mert nincs időm, módom beletölteni a tartalmat. Ugyanezt éreztem ma is, ott a színpadon. Nem mondok egyszerűen semmit, pedig lenne mit mondanom, de túl körülményesen szoktam meg hozzáfogni. A megszokás nagy ellenség.

Az igazán rossz dolog pedig még tovább ebből következik. Ugyanis ahogy megszokom, hogy egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akikkel nyugodtan lehet oxigénszegény magasságokba emelni egy társalgást, úgy alakul ki bennem valami – szégyellem kimondani is – gondolati sznobizmus. Egyszerűen azért, mert én értem a saját gondolataimat, de a többiek nem, már valahogy feljebbvalónak érzem magam, de ugyanakkor azt is érzem, hogy ha valamit, ezt nem szabad. Hiszen miért is lenne szükségszerű, hogy a másikban van a hiba? Miért is ne lehetne, hogy én vagyok alkalmatlan még a gondolatok átadására? Akkor meg milyen jogon emelem magam valaki fölé, aki lehet, hogy gondolatilag ugyanott tart, mint én, csak az én alacsonrendű kifejezéseim és utalásaim vonnak nehezen áttörhető falat kettőnk közé. Ilyen gondolatok szinte vonzzák a “felsőbbrendű ember”, pontosabban az “emberfeletti ember” – gondolom már kitaláltátok – , a Nietzsche-féle übermensch elképzelését.

Van ugye kisebbségi komplexus – nem akarom, hogy nálam meg kóros felsőbbrendűségi komplexust diagnosztizáljon valami elvetemült agyturkász! Inkább nyeljen el teljesen a mocsár, mint hogy akár egy centivel is fölötte lebegjek: vagy rajta, mint Jézus a Genezáreti tavon (jó ég, és még beszélek, amikor az Isten Fiával példálózom!), vagy nyakig benne, hogy fel se fogjam, hogy lehetne jobb!