Valahogy ezt sem érzem olyan jónak, pedig ráadásul magamnak találtam ki. Nem megy ez nekem mostanában… Azért hátha van benne néhány érdekes, értékes gondolat, valahol a mélyben. Véleményt, továbbgondolást, kritikát szívesen fogadok.

Szép kérdés. Valójában létezik a társadalmi egyenlőség? Ha létezik, csak még nem valósult meg, akkor hogyan lehetne elérni? Ha egyáltalán nem létezik, miért, és mi áll legközelebb hozzá, azaz mi a legtökéletesebb társadalmi rendszer? Egyáltalán, egyenlők-e az emberek?

Matematikában egyszerűen le lehet zavarni az egyenlőség problémáját. Pontosabban ott nem is probléma az egyenlőség, hanem tény. Két szám akkor egyenlő, ha egyenlők. Axióma, nem kérdés. Informatikában még eggyel bonyolultabb lehet a helyzet, bár az egyenlőség ott sem bonyolult: két kifejezés egyenlő, ha megegyezik a tartalmuk. Igaz, itt már azonosság csak akkor lép fel, ha a két kifejezés típusa is egyezik. Ugorjunk nagyot: két ember mikor lehet egyenlő?

Minden ember más, ez tény. Akkor tehát mégis hogyan lehetne egyenlő két ember, akik különbözőnek tartják egymást? Nyilván valami felsőbbrendű, abszolút mérce szerint kéne egyenlőnek lenniük. Valahogy olyasképpen, mintha informatikában csak a kifejezések típusát hasonlítanánk össze, az értékét nem. Minden ember egyenlő, egyszerűen azért, mert ember. Ez nagyon szép és jó, ugyanakkor gyakorlatilag vajmi kevéssé alkalmazható. Kényelmes azt mondani, hogy esélyegyenlőséget biztosítunk a hátrányos helyzetűeknek – hoppá, itt már gond van. Tehát csak az esélyeik lesznek egyenlők, valójában változatlanul hátrányban lennének a többiekkel szemben, ezúttal már nem esélyek szempontjából, hanem mint ember? Vagy ilyen egyértelműnek gondolják, hogy minden ember egyenlő? Igen, elméletileg az. De ha megyünk az utcán és látunk két fiatalt, akik éppen autókat köpködnek le, puszta szórakozásból, akkor hogy állunk? Ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők? Már a gondolat is sértő. Akkor mégis mi a különbség? Nyilván az, hogy én nem köpködöm le az autókat. Aztán a két srác hazatér, előadnak a nagyinak valami szép mesét a napjukról, aztán egy kellemes tea mellett estig pasziánszoznak vele, puszta törődésből. Aki az imént elítélte őt, vajon foglalkozik ilyen szeretetteljesen egy családtagjával? Manapság nem szokás… Fordult a kocka, most már a kedves, szerető unoka lett a felsőbbrendű. Tehát minden tett és gondolat változtathatja a két ember közti felsőbbrendűségi viszonyt? Igaz, hogy rövidtávon most ellentmondásos lett, de ha a fiatal minden nap autóköpködés után ér haza teázni, míg az imént őt lenéző, tegyük fel hivatalnok, azon kívül, hogy hetente egyszer kocsmázni megy a barátaival, teljesen erkölcsös életet él, sőt, még akkor is kultúráltan szórakozik; akkor egy hét vagy egy hónap távlatából szemlélve, melyikük lesz a felsőbbrendű? Aztán eljön a nyár, és a fiatal szorgalmasan dolgozik egy autószerelő műhelyben, hogy segítsen a családján, míg a hivatalnok heteket tölt el részegesen a barátaival. Most mit ítélnénk?

Egyértelmű, hogy nem ez a helyes módszer. Minden távlatból más lenne a döntésünk, és nem arról van szó, hogy az egyes tettek változtatnák az ítéletünket. Ez akkor lehetne igaz, ha egyszeri dolgokról lenne szó – az előbbi példával élve, ha a fiatal miután leül autóköpködés után pasziánszozni, rádöbben, hogy nem volt helyes, amit tett, és soha többet nem követné el. Akkor egyértelműen javulna az erkölcsi megítélése. Erkölcsi alapon tehát hogyan kéne eldönteni az emberek egyenlő voltát?

Másmilyen alapra már nem is merünk gondolni. Ha azzal különböztetnénk meg az embereket egymástól, hogy az egyiknek fehér a bőre, a másiknak sárga, a harmadiknak szurokfekete, azonnal a faji előítéletek csapdájába esnénk, azaz túlságosan általánosítanánk. Ez az induktív logika átka, viszont ezt nem tudjuk lerázni magunkról, mert ez a tanulás egyik alapköve. Ennek segítségével tanuljuk meg, ha egyszer tűzbe nyúlunk, hogy a tűz forró, és ezt nem csak arra az egy bizonyos tűzre fogjuk alkalmazni, hanem minden lángra, és nem nyúlunk bele. Tehát az induktív logika segítségével elérhetünk olyan osztályozáshoz, ami valamennyire pontos – minél több alanyt vizsgálunk meg, annál pontosabb – de ugyanakkor emberekre változatlanul nem alkalmazható általánosításokhoz vezet. A deduktív logika az általános igazságoktól indulna és elvileg használható eredményeket kéne, hogy hozzon, viszont tekintve az emberek és embercsoportok sokféleségét, az egyes emberre alkalmazható igazságokat ebből sem kaphatunk.

Lássuk, ha bőrszín vagy faj szerint nem is lehetne csoportosítani az embereket, mi szerint lehetne. A modern korig sok társadalomban a szavazójog feltétele cenzus volt, azaz csak bizonyos anyagi jóléttel, vagyonnal rendelkezők szavazhattak. Napjainkra persze ez már nem elfogadott, hiszen az, hogy valakinek mennyi pénze van, nem (feltétlenül) beszél igazat arról, hogy milyen ember. Ettől most mégis tekintsünk el, és nézzük meg, hogy valójában miért is van így. Az, hogy egy nagy köteg pénz mennyire tud valakit megváltoztatni, attól függ, hogy az illető eleve milyen személyiséggel bír. Vannak emberek, akik ötezeré’ (sic!) megölnék a saját anyjukat, és nem azért, mert annyira nagy szükségük van a pénzre, míg vannak olyanok, akik milliókért sem törnének el egy, az anyjuknak kedves díszpoharat. Nyilván nem ugyanazok az értékrendek. Mi alakítja ki az értékrendet? Nyilván a nevelés, de egy idő után ezt már nem, vagy csak nagyon nehezen lehet megváltoztatni. Szóval, ha valakinek olyan az értékrendje, ami a többségnek egy tűrhető határon belül sem felel meg, akkor ő alacsonyabb rendű lesz? Szóval a többség értékrendje mindenképpen a jó, az, amit a tömeg akar? Ez is nyilván helytelen, hiszen a tömeget meglepően könnyen lehet manipulálni. De akkor mi alapján lehetne osztályozni az embereket?

Az állásuk alapján? Az úr magasabb rendű lenne, mint a szolga, csak azért, mert most éppen ő utasíthat? Nyilván nem. Szintén nincs jogunk egy földművelőt alacsonyabb rendűnek tartani, mint egy értelmiségi munkát végzőt. Amíg a társadalom egy evolúciós folyamat végterméke, azaz nem mesterségesen hozunk létre egy teljesen újfajta államalakulatot, addig szükség van minden elemre, ami eddig megjelent. Egymásra vannak utalva, és mégis, az alacsonyabb fokú társadalmi szereppel bírók önállóbbak. Egy földműves el tudja tartani magát, ha összeomlik az állam, a politikus viszont nem tud mit enni, ha nincs földműves, aki annyi felesleget termeljen, hogy ő is jóllakjon belőle. Ilyen szempontból éppen hogy a földművest lehetne magasabb rendű embernek tartani…

Láthatjuk, hogy az emberek közötti különbség nem az anyagi helyzetükben, nem a munkájukban, nem a bőrszínükben van. Tehát akkor valahol az ember lényegében kell keresni a különbségeket, ahogy az előbb is mondtam, az értékrendek között. Viszont az értékrendek változhatnak az idő folyamán, és általában változnak is, lassan és apránként. Az emberek besorolásának is változnia kell az idők során, így hát nem alkalmazhatunk mindig érvényes besorolást. Mennyivel egyszerűbb is azt mondani, hogy mindenki egyenlő, mint gondolkozni rajta, hogy valójában miben állnak a különbségek!

Lehet, hogy valóban egyenlő mindenki, de akkor miért fut át rajtunk újra és újra a megvetés jól ismert érzése? Megszólják Ady Endrét, amiért olyan fölényesen felsőbbrendűnek tartotta magát, de valóban teljesen alaptalanul tette ezt? Talán csak volt neki bátorsága kimondani azt, amit a többiek ugyanúgy gondolnak, csak valami szerénységnek nevezett naiv gondolat miatt magukban tartják. De akkor ismét csak kérdés, hogy milyen emberi minőségek jogosítanak fel arra, hogy magasabb rendűnek tartsuk magunkat másoknál? És ismét csak a kérdés, hogy mi szerint csoportosíthatnám az embereket? A kettő nagyon rokon gondolat. Magunkat valaki fölé csak akkor helyezhetjük, ha a másik jellemével komolyan vetettük öszve sajátunkat, és őszintén úgy érezzük, hogy jogos. Hangoztatni ugyan még ekkor sem érdemes, mert az ilyen elképzeléseknek külső szemlélő nagyon könnyen veszi észre a gyenge pontját. Nem viccből mondja a népi feddés: más szemében a szálkát is, sajátjában a gerendát se veszi észre!