Amióta utoljára írtam, annyi minden történt. És nem azért nem írtam róluk, mert nem volt kedvem, hanem mert eszembe se jutott. Hazaértem, és nemhogy azt a huszon-egynéhány tételt tanultam volna, amiből kedden vizsgázni fogok, hanem a blog új motorját írtam. Egészen beleszerelmesedtem, egyszerűen azért, mert működik. Mert új. Mert kihívás. Eddig szinte mindent sikerült úgy megvalósítanom, ahogy eredetileg terveztem, amit meg nem, azt is valami elviselhetően közeli módosulattal helyettesítettem. Alig várom már, hogy kész legyen – nem is tudom, mikor lesz esedékes: a mag osztályokkal ugyanis már szinte teljesen kész vagyok (a sablonkezelés van most éppen a műtőasztalon), de nem tudom, hogy a modulok és pluginek meddig fognak tartani – nameg még az admin felületet is meg kéne csinálni. De segond. Ha nyárra, ha jövő nyárra, egyszer csak kész lesz… Unalmas eddig a bejegyzés? Bocs.

A helyzet az, hogy irgalmatlanul másnapos vagyok. Mondjuk nem olyan szinten, hogy ha megmozdulok összehányom a lakást, de amennyire az ember másnapos szokott lenni. Olyan kellemesen. Ez egy cseppet paradox lehet, mármint hogy egy másnaposság leírásában ott szerepel a “kellemes”, de valóban csak paradox. Nem tudom, ki emlékszik még tanulmányaiból a paradoxon definíciójára… “paradoxon: látszólagos ellentmondás”. Vagy valami ilyesmi. Szóval a lényeg, hogy tényleg csak látszólagos az ellentmondás. Nyilván nem azt élvezem, hogy fáj a fejem vagy hogy fogmosás közben majdnem hányni kezdtem mert vizet vettem a számba, hanem a tudat, hogy ezt magamnak kerestem. Igen, nagyon jól tudtam, hogy jó lesz a buli, és másnapos leszek, ha megvesszük azt a fél literes Kalinkát, és itt nem tudok egyetérteni Kierkegaarddal: nem bántam meg. Ő ugyanis azt írja a “Vagy-vagy – Eksztatikus előadás” című művében – ami mellesleg az egész kötetnek a címadója, pedig öt oldal ha van, iszonyat nehéz olvasni, és ahogy nekem néha panaszkodnak, hogy milyen “tömények” a filozófiai írásaim, na ehhez képest az enyémek ponyvaregények. Amit idézni szeretnék (igen, tudom, hogy kettétörtem egy mondatot, és így nem igazán lett értelmes), az a “kedvenc” mondatom abból az írásból. Hihetetlen nagy élmény volt, amikor úgy nyolc-tizedszeri olvasásra már fellobbant bennem az a láng, amit Yambo érez Eco művészúr legújabb könyvében, mégpedig az, hogy közelében vagyok a megértésének. Akkor hát az idézet (ez nem csak az az egy mondat, azt kiemelem – ez a java a Vagy-vagynak):

Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettőt megbánod. Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod. Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni. Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata. Nemcsak egyes pillanatokban szemlélek mindent aeterno modo, mint Spinoza mondja, hanem állandóan aeterno modo vagyok. Sokan azt hiszik, hogy ők is így vannak, ha ezt vagy azt megtéve, egyesítik, vagy közvetítik ezeket az ellentéteket. Ez azonban félreértés; mert az igazi örökkévalóság nem a vagy-vagy mögött, hanem előtte van. Ezért ezeknek az embereknek az örökkévalósága fájdalmas időmúlás is lesz egyben, amennyiben kettős bánatot kell megemészteniük. Bölcsességem tehát könnyen megragadható; mivel csak egyetlen alapelvem van, amelyből még csak ki sem indulok soha. Különbséget kell tenni a vagy-vagyban levő következményszerű és az itt bemutatott örök dialektika között. Ha például itt most azt mondom, hogy nem indulok ki alapelvemből, akkor ennek ellentéte nem egy abból való kiindulásban van, hanem csak negatív kifejezése alapelvemnek, pusztán csak az, melyben önmagát ragadja meg egy belőle való kiindulással vagy ki nem indulással való ellentétben. Nem indulok ki alapelvemből; mert ha ebből indulnék ki, megbánnám, s ha nem indulnék ki belőle, azt is megbánnám. Ezért ha egyik vagy másik tisztelt hallgatómnak úgy tűnne, hogy abban, amit mondtam, mégiscsak van valami igazság, úgy evvel csak azt bizonyítja, hogy feje nem alkalmas a filozófiára; és ha úgy találná, hogy az elmondottakban valamiféle mozgás történik, akkor ez ismét ugyanazt bizonyítja. Azon hallgatóim számára viszont, akik követni tudnak, bár semmiféle mozgást nem végzek, rögtön ki fogom fejteni azt az örök igazságot, amely által ez a filozófia önmagában marad, és nem ismer el nála magasabbat. Ha ugyanis alapelvemből indulnék ki, nem tudnék ismét megállni; mert ha nem állnék meg, akkor megbánnám, de ha megállnék, azt is megbánnám stb. Most viszont, hogy soha nem kezdek, bármikor abbahagyhatom; mert örök kiindulásom egyben örök abbahagyásom is. A tapasztalat bebizonyította, hogy a filozófiának egyáltalán nem jelent különösebb nehézséget a kezdés. Sőt mi több; a semmivel kezdi, ennélfogva mindig képes kezdeni. Az abbahagyás az, ami a filozófiának és a filozófusoknak nehezére esik. Én ezt a nehézséget is kikerültem; mert ha valaki azt hiszi, hogy miközben most abbahagyom, tényleg abbahagyom, evvel csak azt bizonyítja, hogy hiányzik belőle a spekulatív készség. Én most ugyanis nem hagyom abba, hiszen már akkor abbahagytam, amikor elkezdtem. Ezért filozófiámnak megvan az a kitűnő tulajdonsága, hogy rövid és ellentmondásmentes; mert ha valaki arra szánná el magát, hogy ellentmondjon, máris jogom lenne őt őrültnek nyilvánítani. A filozófus tehát mindig aeterno modo van, és a megboldogult Sintenisszel ellentétben nemcsak pár órája van, amit az örökkévalóságnak él.

Søren Aabye Kierkegaard – Vagy-vagy

Ennyi. Így már remélem érthető, miért tart annyi ideig ezt a könyvet olvasni, ameddig (egyébként tegnap megvettük magamnak, mert akármilyen, nekem tetszik). Ez a tetszés is olyasmi, mint amit a másnaposságról írtam. Mert hiába hogy most éppen nem jó, de látom mögötte a jót, és ezért a rosszat szinte nem is érzem.

Most leereszkedvén a filozófiai magasságokból, mellékesen megjegyezném, hogy nagyon jó volt ez a tegnap esti buli. Nagyon ritkán érzem magam egy buli után ilyen jól (a hangovertől elvonatkoztatva), azaz boldogan. Jó érzés, hogy érzem, hogy már csak én vagyok felelős magamért. Csak magamnak tartozok felelősséggel, és erre már így tizennyolc évesen, négy hónaposan és két naposan ideje volt rádöbbennem. Nem gondoltam, volna, hogy ilyen jó lesz… (mármint a rádöbbenésre értendő)

Írni fogok ma még. Valahol a töritételek között.