Tegnap délután, miközben Husserl gondolatairól olvastam, az Avantasia The Metal Opera című albumát hallgattam. Igazság szerint nem tudtam teljes figyelmemmel összpontosítani a történetre (pedig ez nyilván kellett volna hozzá), viszont nem is szeretem, ha egy zenének ennyire le kell kötnie ahhoz, hogy élvezhető legyen. Ennyi volt a feketeleves, jöhet a java. Nem egy nagyon eltalált, dallamos, fülbemászó szám, olyan nevek, hogy amikor utánaolvastam a zenekarnak, azt hittem, rosszul látok. Ugyan csak a felsoroltaknak ha a felét ismertem, ez segített belőni a többiek színvonalát is.

Már nem mintha a zene nem beszélne erről elég ékesszólóan… Néhány laposabb, mesélős szám mellett olyan hihetetlen jól eltalált valódi műalkotások is megjelennek, amik viszont mindenért kárpótolnak. Olyan ez valóban, mint egy opera: vannak áriák, duettek, amik varázslatosan vannak megkomponálva, meg a köztük lévő részek, amikben, ha az ember nem érti, vagy nem figyel oda, kevés élvezetet lehet lelni. És itt még csak a Metal Operánál tartunk, ami kétrészes, tényleg epikus operai hosszúságú album(páros), de nem az egyetlen, amit az Avantasiától láttunk.

A Metal Opera tegnap volt műsoron, ma pedig a The Scarecrow. Ez még ugyan nem ment végig, viszont az az első pillanatban feltűnt, hogy ez teljesen más élmény lesz, mint a tegnapi volt. Nagyjából a feledik pillanatban már olyan riffek támadnak, hogy majd’ leszakad az ember feje — nem akarok panaszkodni, jó zene, nincs mese. Ráadásul rögtön az első számban olyan hang szólalt meg, amit még én is ismertem (úgy tűnik) csekély metálos műveltségemmel, méghozzá a Kamelotból ismert Roy Khan, csak hogy aztán a második számban meg a Helloween-féle Michael Kiske kövesse őt. Azt hiszem, ezzel nagyjából betekintést engedtem a felhozatalba, mert ezek nevek. Ahogy Alice Cooper is, aki a hetedik számban énekel, bár odáig még nem értem el. Szóval igen. Talán ajánlott?