Végül is a Nightwish élménybeszámoló várat még magára. Ma inkább filozófia esszét írtam – csak. Azaz nem dolgoztam ki magyartételt – ennek oka, hogy egy körül feküdtem le, egy kicsit hulla fáradt lettem így délutánra, és örülök, hogy ezt az esszét, aminek tárgya “Az élet értelme Sartre Lét és Semmi című művében (vö. Heidegger kései gondolataival)”, meg tudtam írni… Holnap, ha lesz rá érkezésem, írok sokat még. Tételt meg bejegyzést is. Most viszont csak egy (remélem érdekes) olvasmánnyal szolgálhatok…

Sartre a huszadik század egyik jelentős filozófusa volt. Ezt arra alapozva írom, hogy lényegében minden filozófiatörténet az ő Lét és Semmi című művének megjelenésétől számítja az egzisztencializmus korszakát. Lehetne persze mondani, hogy az már száz évvel korábban elkezdődött Kierkegaard-al, viszont abban a korszakban még nem volt olyan elfogadott és elterjedt, mint amilyen Sartre idején.

Ezek az ominózus filozófiatörténeti munkák általában nagyon frappánsan és röviden össze tudják foglalni, hogy mi Sartre nézete a létezés értelméről (bárcsak tudnám, honnan idéznek, ha idéznek!) – éspedig hogy a létnek nincsen értelme. Ilyen nézőpontból kutakodtam munkásságában, viszont lévén a Lét és Semmi több mint hétszáz oldal hosszú, talán bocsánatos bűn, ha csak a másodlagos tolmácsolások alapján próbáltam valamiféle képet alkotni nézeteiről – lényegében sikertelenül.

Sartre filozófiájába nagyon sok elemet épít be a német Heidegger gondolataiból, azonban sok helyen el is tér tőle. Sartre kétféle létezőt különböztet meg, az önmagában- és az önmagáért létezőt. Heidegger már meghatározta, hogy tulajdonképpen mi a létező: “létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk” – ezzel tulajdonképpen egy probléma lehet csak, ha valaki igazán hibát akar benne találni. Egy filozófiai meghatározásban egyértelműen értelmezhetőnek kell lennie minden szónak, vagy ami nem az, annak meg kell adni az adott helyzetben való jelentését. Ebben a meghatározásban pedig van egy olyan szó, aminek nem egyértelmű a jelentése, ez pedig nem más, mint maga az állítmány: van (ragozottan vagy rejtve, de ott olvasható). Erre Heidegger is rájött, elsőként talán Descartes híres állításával, a “cogito ergo sum”-mal kapcsolatban: a “sum” itt sincs meghatározva, mivel Descartes a külső világot Isten által adottnak veszi – ez viszont szabad utat nyit a szubjektivizmusnak. Heidegger kimondja, hogy az ember világban való léte a priori struktúra, “az ember nem létezhet a világ előtt, a világon kívül, és nem a szeszélyétől függ, hogy kapcsolatot teremt-e vele.”

Az egzisztencia fogalma, amiről az irányzat a nevét kapta, szintén kap Heideggernél biztos meghatározást: az emberi lét, az ittlét (Dasein) nincs az ember testére korlátozva, hanem a világon belül egy térben oszlik el. A relativitáselméletben az anyag erőtérré válik – hasonlóan válik Heideggernél az ember egy egzisztenciális tér. Az ember ugyanakkor meghal: ezt pedig tervező tudatként az embernek figyelembe kell vennie. Ha az ember el tudja fogadni, hogy meghal, akkor válik csak igazán szabaddá. Sartre szerint az ember önmagáért létező. Az önmagában létező, a természet Sartre szerint nem dialektikus, nem változik. Ez a miatt van, mert azonos önmagával, nem akar, és nem tud túlnyúlni önmagán, hanem “csak” teljesen kitölti önmagát. Az ember ezzel szemben önmagáért létezik, ami annak a tudatát jelenti, hogy nem a másik. Így felfogjuk, hogy van olyan, ami nem vagyunk, és ezzel azonosulni akarunk – az ember egyszerre akar tudat és dolog lenni (ennek kivetülése Isten eszméje Sartre szerint: Isten önmagában adott létező, viszont ezzel egy időben tudat is – és mivel ez Sartre felfogásában ellentmondás, ezzel bizonyítottnak látja, hogy Isten nincs). Az ember folyamatosan változik, dialektikus létforma, ami állandóan meghaladja önmagát, “nem az, ami”, semmisíti saját meghatározását; mihelyt kijelentek valami magamról, máris meghaladtam saját kijelentésemet, így már nem ugyanaz vagyok, aki akkor. Éppen ezért szabad az ember, teljesen determinálatlanul tud dönteni, minden befolyásolás nélkül. Amit döntésével létrehoz, nem valamiféle továbbfejlesztése az addig létezettnek, hanem teljesen új: tiszta ugrás, annak kierkegaardi értelmében. Az emberi lét egy cselekvés, így intencionális. Döntéseim teljesen szabadok, viszont meg is kötnek: nem tehetem meg, hogy nem döntök. Muszáj választanom valamit, nem szerepel a lehetőségek között a Kierkegaard-nál látott kikerülése a vagy-vagynak. Kierkegaard kimondja, hogy az embernek mindenképp szenvedést okoznak saját döntései: “tedd meg, és meg fogod bánni; ne tedd meg és meg fogod bánni; tedd meg vagy ne tedd meg, mindenképp meg fogod bánni; vagy megteszed, vagy nem, mindenképp megbánod”. Így Sartre eleve elveti, hogy amint Kierkegaard írja, “minden pillanatban aeterno modo” legyen. Éppen ezzel teszi azonban Sartre kikerülhetetlenné az ember dialektikus voltát: ha az ember megtehetné, hogy nem dönt, úgy, ahogy azt a dán filozófus gondolta, ezzel meg lenne rá a lehetősége, hogy ne változzon – így pedig elvesztené azt az egy szál lehetséges célt (az értelem helyett használom most a szót), ami addig létezésének valami csepp értelmet adhatott volna (remélem, említenem se kell, milyen nehezen találtam rá).

Sartre ugyanis kimondja, hogy “minden emberi valóság egyszerre közvetlen törekvés arra, hogy saját önmagáért-létező voltát átalakítsa önmagában-létező-önmagáért-létezővé”. Ezzel a saját állításával szemben paradox módon mégis ad valami értelmet az emberi önmagáért való létnek, éspedig hogy önmagában való lét is legyen egyidejűleg. Hiába állítják a filozófiatörténetek írói, hogy a Sartre-i létezésnek nincs értelme, Sartre maga írja a Lét és Semmiben, hogy “a létező létének értelme, amennyire ez a tudat számára megmutatkozik, a létezés jelensége”. Ebben ő maga is észreveszi a látszólagos ellentmondást: mivel a lét értelmének magának is van léte, ami alapján megnyilvánul, így minden ítélet, ami a létre vonatkozik, már magában feltételezi azt. Viszont a lét értelmét “nem kell ismét meghaladni értelme irányában: a lét értelme érvényes minden jelenség létére, önmagát is beleértve”. Ugyanakkor még azon az oldalon, ahonnan ezek az idézetek származnak, kimondja azt is, hogy az ilyen értelem csak az önmagában való létezőkre vonatkozik, a tudat lévén teljesen más jellegű, értelme is más.

Amennyire én fel tudom fogni, a fentiekből az egyetlen értelme az önmagáért való létnek az, amit már szintén leírtam: hogy minőségileg változzon és önmagában valóvá is váljon egyidejűleg. Az önmagában való létezővé válás így azt jelentené, hogy mindentől független spontán létezőkké válnánk, olyanná, aminek létezése nem vezethető le a szükségszerűségből. Az átlagembernek viszont készen áll már a következő kérdéssel: “miért lesz jó nekem, ha ilyen önmagában való létező is leszek?” Nyilván ez is kiderül Sartre írásából, viszont pont az átlagember az, aki nem fog közel nyolcszáz oldalnyi nehezen kibogozható filozófiai nyelvezettel íródott értekezést elolvasni – még a lét értelméért sem. Tehát akkor meg kéne próbálni valamiféle rövid összefoglalást tolmácsolni feléjük. Ugyanakkor a sartre-i elmélet nem ad ilyen választ (legalábbis én nem találtam meg benne): hiába mondja ki, hogy az emberi önmagáért való lét értelme az, hogy önmagában valóvá is váljon, azaz megpróbáljon minél több mindennel azonosulni a rajta kívül álló világból, ez még nem válasz a kérdésre. Ezt az iménti átlagembernek például az életen át tartó tanulás eszméjével lehetne magyarázni – ugyanakkor ez változatlanul felveti a kérdést, hogy “minek tanuljak?” Kétségtelen, hogy az ember meghal. Viszont azt mégsem hajlandó senki elfogadni, hogy az élet célja a halál – az ugyanis nem tudna semmilyen magyarázattal szolgálni. A létezésnek mint létezésnek valóban lehet az az értelme, amit Sartre megvilágít, ugyanakkor ez az ember egyedi, tudatos életének (és nem létezésének!) nem ad semmilyen célt vagy értelmet. Lehet adni az életnek olyan értelmet, ami szárazon és tudományosan követi a darwini elméletet: legyen az élet értelme az, hogy fennmaradjon az emberi faj. Viszont ez nem magyarázza meg, hogy miért van az embernek tudata akkor: hiszen a légy mindenféle különösebb öntudat nélkül is képes a fajfenntartásra. Nyilván ilyen konkrét létezési értelmet keresni a több mint hatmilliárd egyedi (és talán, talán minőségileg különböző) életet élő ember számára egyszerre és általánosan lehetetlen, mert ami elfogadható életcél egynek, azt a másik azonnal elutasítja. Ezt mondom úgy, hogy előtte feltételeztem, hogy az életnek van értelme. Ha nincs értelme az életnek, akkor nincs mit keresni, az ember kitalálhat magának valami saját célt, és ha eléggé elszánt, tarthatja is magát hozzá – viszont ez ugyanúgy elhagyható és elutasítható lenne, mint a predesztinált életcél, ha van olyan. Itt ismét visszatérek ahhoz a feltételezéshez, hogy van predesztinált értelme az egyéni létnek – a kérdés ezzel kapcsolatban csak annyi, hogy vajon ha már adva van, az ember akaratától függetlenül mindenképp a felé tartana, és a teljesítésre irányulna – öntudatlanul – minden cselekvése, vagy megtehetné, hogy figyelmen kívül hagyja. Azt hiszem, ez még nagyon sokáig megválaszolatlan kérdés marad…