Hát ennek a hétnek is vége. Egy hétig (vasárnap kivételével) minden nap éjfél után feküdtünk le aludni és szerintem nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom, hogy a négy-öt órás biliárdozások során nem a szódavíz volt az elsődleges üzemanyag. Ebből mondjuk lett is majré… Az amerikaiak ugyanis nem ihattak volna, de azért ők ittak. Tegnap este a búcsúbuli erejéig megkértek, hogy segítsek nekik abszintot szerezni. Végül is nem egy olyan nagyjából félliteres, szép zöld adagot vettek, hanem “csak” két decinyi kékesebb színűt. Hatvan százalék azért ez is, de a gond csak az volt, hogy az okos gyerekek kiültek a főtér közepére meginni (és persze nem szóltak volna, hogy mire készülnek), ahol természetesen elkapta őket a tanáruk. Szerencsére nem ittak bele még komolyabban – a két deciből még csak úgy egy cent fogyott. Aztán ma…

Akiket elkaptak, óránként legalább egyszer megkérdeztem tőlük, hogy nem kérnék-e a maradékot. Merthogy este nekem adták oda, hogy dugjam el, miután elkapták őket. Reggel most aztán az üveget kérték csak, a tartalmát egy műanyag flakonba töltöttük át. Aztán jött a program… Reggel nyolckor indulás Pestre, könnyes búcsú azoktól, akik nem kísérték ki a partnereiket a reptérre, majd a budai vár alatti katakombákban jól szórakoztunk. (Igen, feltűnt, hogy Pestre mentünk és a budai várban kötöttünk ki. Nem kötözködni.) A srácom, aki egy fejjel magasabb, vicces kis dolgot szenvedett el. Ugyanis a jenkik is olyanok, hogy nem kérnek zsepit, inkább egész nap szívják az orruk szaftos tartalmát. Én meg megunom ezt úgy óránként, és adok nekik zsepit. Na a srác meg fújta pont az orrát a katakombában, közben persze mentünk tovább. Egyszer csak egy boltív alatt bújok át, és akkora koppanást hallok, hogy nekem majdnem fájt. Na a srác úgy belerohant a boltívbe, hogy azt hittem, ott hal meg. Szépen fenékre ült, majd eldőlt. Komolyan megijedtem, hogy bezúzta a fejét, de semmi baja nem lett. Mondjuk viccesnek vicces (is) volt…

A reptéren elbúcsúztunk tőlük, majd irány haza. A sofőr hozta a formát, és valami lehetetlen hosszú úton jöttünk, de talán nem is gond. A közel két deci abszintot egy cimborámmal úgy megittuk hazafelé, mint a huzat. Volt is hangulat a buszon…

Azt hiszem, fura lesz. Éjfél előtt ágyba kerülni. Este nem kocsmákban biliárdozni, hanem itthon punnyadni. Minden nap suliban rohadni, és újra a normális menzakaját enni (amíg itt voltak a jenkik, akik benne voltak a csereprogramban velük ebédeltünk külön nekik készített (jobb, finomabb) kaját). Az, hogy reggel háromnegyed hétkor nem kell mennem a srácot ébreszteni. Az, hogy nem kell atyámnak tolmácskodnom. Az, hogy esténként a kocsmákban nem kell őt összekaparnom. Meg ilyenek. Jó volt na, akármilyen nyűgös és fáradt is voltam végig. Élveztem. Benne lennék még egy ilyenben…