… vagy az is lehet, hogy nem megyek Paganfestre, és megvárom, hogy beérjen a megbánás magva odabent, nőjön ki belőle egy szép nagy, terebélyes fa. Nem metszegetem majd, nem nevelek belőle palotapincsi- – vagy inkább öleb- – bonsait, hanem hagyom, hogy karcoljanak a frissen hajtó ágak és érezzem belül az összes csikorgóan zöld rügyet. Aztán amikor már hatalmasra nőtt és árnyékba borítja világom, akkor majd felmászok a koronájába, és kinézek a zöld lombok közül, ölembe veszek egy füzetet és leírom, ami éppen eszembe jut. Falatozgatok a keserű (tonic-ízű, remélem, vagy vodka-erejű) gyümölcsökből, és írok, írok az őrületről és írok olyan megtapasztalhatatlan létezőkről, amelyeknek nem adatott anyagi megvalósulás vagy elméleti lét az embereknek megtapasztalhatónak adott világban – bár az is lehet, hogy még nem találtuk meg őket. Aztán amikor leszáll az alkony, és a Nap utolsó az vérszín cseppeket búcsúztatja a fa leveleinek hegyén, majd akkor lemászok a fáról, letelepszek a tövébe, és várok. Várom a démonokat, várom a vérfarkasokat és a többi jó cimborát, akivel nem volt még találkám, de nyilván örömmel látnak majd maguk között egy magukhoz hasonlót.

Magukhoz hasonló? Bolond lennék? Őrült, önmaga húsát marcangoló sátánfatty? Inkább csak valaki olyan, aki minden apróságot átél egy tudatban, ami nem feltétlen azonos azzal, ami az éppeni én-tudat, hanem egy másik én, ami mégis ugyanaz, és mégsem ugyanazt érzi. A látó-én csak azt érzi, hogy valami megmozdul odalent, de tudja, hogy ha akár csak tudatosodni is hagyja ennek az érzésnek az érzetét, már elveszett, és hosszas álmodozás során fogja emberalatti kínokkal széttépni valami olyan, ami a posztjára pályázik. Az a másik pedig idéz, idézi Radnótit:

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.

Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.

Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.

Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.

Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.

Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.

Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. “Vetkezz tovább! –
így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.

Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
S az asztalon felébredt s villogott a kés.

Radnóti Miklós – A félelmetes angyal

Persze nem egészét, csak a végét, ami már úgy a fülébe jár, miben szól a szisszenés és villog a kés. Aztán felrémlik valami sejtelmes homállyal a dallam, amit a vers megszentelésére-megszentségtelenítésére komponált egy talán-magyar zenész valahol Londonban – vagy máshol. Emlékszem még amikor egyszer elengedtem játszani a démont, a szárnyas Fényhozó-rokont, és ő játszott is, kiélvezte szabadságát, bár nem ment messzire, mert tudta, hova tartozik, s mi nélkül nem élhet – az pedig én vagyok, mert ő én vagyok, én valahol máshol. Valamelyik a sok tudat közül ott lent – a buja, a kapzsi, az irigy, a dühös, a falánk, a büszke és a lusta valamelyik drága cimborája; amelyik az egy Istent hiszi vagy amelyik kollektív idealizmussal tagadja a másik hitét – nem tudom; talán ezek még nem is éltek akkor, de az ifjú Stephen Dedalus is azt érezte, ahogy játszik vele, úgy éreztem én is, csak én tudtam is, hogy mi az, ki az, és honnan való. Ezért nem rohantam a hosszú szőke szakállú kapucinusnak gyónni — bár lehet, hogy jobban jártam volna azzal. De egy másik suttogó azt hiteti önmagával, hogy így “feláldozza magát” a bűn oltárán, csak hogy mások bűntelen legyenek – ostoba.

Nincs menekvés! Az asztalon felébredt s villogott a kés. Hát villogjon. A piros lámpa is villog a sorompónál, mégis az az úr a kocsik közé feküdt, pont mikor indult a vonat. Mire megállt, már halott volt. Majd ha elvirágzik a fa, és már nincs többet gyönyörködni kedvem benne – micsoda önzés! – egyszerűen otthagyom és odébbállok, hadd nőjön magának; megnövelem magamat, túlnövöm a fát, hadd sötételjen valahol ott a mélységben, már csak egy szép emlék marad csupán, amit úgy bolygathatok, ahogy csak akarok, mert elvesztette méregfogát, és a mérge sem halálos, csak erős. És megtermékenyítő ereje van, mintha csak szerelem lenne. Még ki se sarjadt, s máris ilyen szépség születik belőle, ilyen undok kiméra – homonculus? – jajj, szegényt undoknak neveztem, pedig milyen szórakoztató lehet, folyékony gondolatok betűk formájában. Modern? Nevetem. Nem modern ez, én vagyok. Egy darab, bár soknál már ez is több.

Elgondolkodok, van-e még. Lehet, hogy akad, de… Aztán elmosolyodok, és idevetem a végére:

Azért merek ilyet írni, mert tudom, hogy úgyse olvassa el senki. “Nyugi bátya, senki nem figyel rád.” Mosolyogj.

Postscriptum: igény esetén ellátom lábjegyzetekkel (fel merem ajánlani, úgyse lesz rá igény – az igénylésbe tessék konkrétan belefoglalni a magyarázatra szoruló pontokat).