Ma törifakt szünetében… A törifaktot, párdon, emelt szintű érettségire való felkészítő órákat történelem tantárgyból, mi már csak “kezelés”-nek szoktuk nevezni, mivel a tanárunk, aki mellesleg a mi osztályunkat magyarból is tanítja, következetesen “foglalkozás”-ként utal rá. Mi ezen következetesen nagyot nevetünk, minden egyes alkalommal. Nem igazán zavarja. Egyébként ma megkért minket, hogy írjuk össze, mi tetszik az óráin, mi nem, mi a véleményünk úgy egyáltalán, mit kéne változtatni. Komolyan vettem, és írtam több, mint egy oldalt. Több, mint egy oldalt, az én betűimmel – aki látta már az írásomat, az tudja, miért olyan nagy szó ez. Naszóval, törifakt szünetében, pont amikor a tanárurat a Radnóti költészetében megjelenő rendszerről kérdeztem…
Radnóti költészete egyébként nagyon szimpatikus. Egyrészt azért, mert a SeSam útján megismert To-Mera révén ismertem meg (ennek a zenekarnak ugyanis van egy olyan száma, a Dreadful Angel, ami egy Radnóti-vers átirata… Az imént említett tanárúr, bár magyartanár, az okirat szót következetesen mindig hosszú í-vel írja és mondja is. Néhányszor már vitába bocsátkoztam vele erről, de nem igazán volt hatása. Ahogy annak se, amikor arról kezdtünk vitába, hogy egy író barátja a könyvbemutatójára (az író barátnak volt könyvbemutatója, nem a tanáromnak) lényegében mattrészegen érkezett. Vicces volt, pláne hogy az iskolából többen is jelen voltunk, érdeklődők. Ez a könyvbemutató ugyanannak a Szerdatársaságnak a keretein belül zajlott. A Dreadful Angel egy rendkívül erős szám, csakúgy, mint a Born of Ashes, bár talán ez utóbbi egy kicsit könnyebben hallgatható. Nagyon hamar utánanéztem az eredeti versnek is, a Félelmetes Angyalnak, amit egy nem-is-olyan-régi bejegyzésemben egy az egyben idéztem, és legalább ilyen lendülettel nyerte el a tetszésemet. Sokkal gyorsabban és sokkal inkább, mint a Dreadful Angel. Ez a vers ébresztette fel az érdeklődésemet, ugyanis szabad vers. Ez már csak azért is érdekelt, mivel magam is szeretek műkedvelő amatőr módjára verselgetni… Sok minden mással is így vagyok egyébként. És az volt a kérdésem ezzel kapcsolatban a tanár úr irányába, abban az ominózus szünetben, hogy vajon Radnóti ilyen avantgárd módon a szabad verssel… Vagy ezt egybe kéne írni, szabadversnek? Vajon Radnóti ilyen avantgárd módon a szabadverssel kezdte, vagy eleinte kötött formában verselt, és később tért át a modern amorfság, amorfitás, vagy ahogy azt mondani kell, a lényeg, hogy formátlanság, talajára? A válasz megnyugtatott: szabad verssel kezdte. Én nem szabad verssel kezdem, mert az nem az én asztalom, csak a ritmikai kötöttségekről mondtam le nagy lendülettel. Pontosabban nem lemondtam róluk, csak egyelőre nem tudok élvezhető kötött ritmusú vagy akár ütemhangsúlyos verset írni. Majd később. Amíg ezekről beszéltünk, a zsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Suliban mindig lenémítom. Észrevétlenül rápillantottam, hogy ugyan ki kereshet, amikor a második rezgés után tovább folytatta, vagyis nem esemesem – SMS-em – jött, de a szám teljesen ismeretlen volt. Még a szünetben visszahívtam – egy ilyen beszélgetést nem érdemes emiatt félbeszakítani – de mint kiderült, ez egy pesti középiskola száma volt, és a melléket nem ismertem. Itt már sejtettem, hogy miért kereshettek, de csak a kettővel rákövetkező szünetben vált ez a sejtés bizonyossággá. A németóra tevékenyen telt, nagyon jól éreztem magam, beszélgettünk, kivételesen nem a szokásos nyelvórai témákról, hanem egy kicsit elrugaszkodottabb, komoly dolgokról. Az óra előtt egy olyan osztálytársam mutatta meg egy félperces írását, akiről nem is feltételeztem volna. Ráadásul olyan mély depressziós hangulata volt, hogy szinte megijedtem. Azt tudni kell, hogy a németóránk keddenként az iskola könyvtárában van, ahova – lévén könyvtár – nincs bevezetve a rádió, az iskolarádió. Így hát csak azt lehet hallani, hogy valamit bemondanak, azt már nem, hogy mit. Így volt ez ma is – amikor kiléptünk a könyvtárból, versenyeredményeket soroltak. De nem volt közöm hozzájuk. Aztán jön egy osztálytársam le a lépcsőn, és gratulál a filozófia OKTV-n elért eredményemhez. Nocsak, akkor bemondták? Igen. Gyorsan megkérdeztem, hanyadik lettem… Várom a dobpergést… (Nem a Simonokat…) Mint az kiderült, kilencedik, azaz 9. Nem túl örömteli, az első helyre pályáztam… Bocs, telhetetlen vagyok? Azért persze fülig ér a szám. Kíváncsi vagyok, ki találta meg a bejegyzés lényegét, itt a végén. Kinek volt türelme egy ilyen írást végigolvasni. Megírni biztosan nagy élvezet volt, olvasni már nem tudhatom…
