Korán kellett sajnos kelnem, pedig utálok ilyet tenni. De őseim ragaszkodtak hozzá, hogy ha már ma megyek a kórházba, akkor menjek korán, hogy korán végezzek is (jó Isten, ennyi Korán (ráadásul most egy Isten), mi vagyok én, muzulmán térítő?). Ami végül be is jött, végeztem relatíve gyorsan, Máté evangéliumának csak az első hat-hét fejezetét tudtam elolvasni a Gideon-féle Bibliámból (ezt még Chicagoban kaptam, van egy másik angliából is). A japán ösztöndíjhoz kell ugyanis orvosi alkalmassági, amihez sajnos vérvétel is tartozik (a mellkasröntgen annyira nem volt megrázó). A vérvétel viszont külön kaland (mindig), ugyanis én azt nem bírom… (Örököltem, anyukám elmondása szerint tesóim se.) Amikor leültem a doktornénivel szemben (igen, direkt használok ilyen szavakat), rögtön közöltem vele, hogy ha esetleg elájulnék, majd kanalazzanak föl. Be is jött… Mihelyst leültem a váróban, dőltem is le a székről… Úgyhogy vagy tíz perccel tovább kellett ott maradnom (szegényekre jól ráhozhattam a frászt). Mondjuk legalább “álmodtam” közben.

Ehhez képest, ahogy hazaértem, fölszerelkeztem üres flakonokkal, és kitekertem Salgóra forrásvízért. Ami mondjuk egy laza 26 kilométer oda s vissza, átlagom se lett olyan rossz, a hegy meredekségéhez képest (20,5), a max pedig egyenesen kötelező (72,1). Matekra mondjuk elfeletettem így bemenni… Hoppá. Majd legközelebb…