Méghozzá mérgezett. Ma egész nap úgy rohangáltam, mint az a szegény rágcsáló a kalickájában. A tegnap esti követségi e-mail egy kicsit megváltoztatta a mai programomat, de nem lett az végül olyan rossz, mint amilyen lehetett volna. Reggel azzal nyitottam, hogy fölhívtam az illetékest, hogy mégis hogy mikor s mit, aztán spuri a suliba (ahol éppen sportnap és főzőverseny (!) volt). Megszereztem az utóbbi három évi iskolai bizonyítványom másolatát (valami csoda folytán már az ideit is lefénymásolták, bár meglepetést nem okozott), majd irány a megfelelő ipari egység, hogy csináltassak (mint a villám) négy igazolványképet. Na a villámból az lett, hogy a végére, ha kevésbé higgadt természet lennék, már a villámot kívántam volna, hogy a fényképész hölgy fejébe bele találjon csapni. Hogy mit lehet egy fénykép kinyomtatásával vagy negyed órát szerencsétlenkedni, az nekem mostanáig rejtély – bár az ő reakcióit látva neki is az volt. Aztán irány a művház, ahol unokaöcsém ballagási ünnepélye zajlott (általánosból távozik a kis drága), és itt váltunk délutánba.

Majd haza, ami közel sem volt laza program: egyrészt ünnepi ebéd (ez még hagyján), de a bizonyítványomat le kellett fordítanom (!) majd ezt a fordítást az iskolában később hitelesíteni (később), az ünnepeltet elrángatni a bringaboltba, ahol persze éppen ebédszünet (!) volt, csak hogy nehogy gyorsan menjen valami is… Az én bringám hogy is lett volna kész addig, még hozzá se fogott, ahhoz képest, hogy délutánra ígérték… Na de anélkül is rohanni kell, mert modern világban élünk, haza, fénymásolni a fénymásolatokat, másodpéldányokat nyomtatni és a többi, majd mindezzel iszkolni az iskolába (nem nézhettek hülyének a szomszédok, egész nap oda-vissza, oda-vissza, mint a Foucault-inga), ahol épphogycsak sikerült elkapni az illetékeseket – pontosabban nem is sikerült (ez okon vagy négyszer állt (állhatott volna) meg a szívem egy perc alatt), hiszen már egy fejes se volt ott, csak a titkárnő meg a gazdasági asszonyság (elviselhetetlen egy modora van ez utóbbinak), akik nagynehezen ráütötték a hiteles másolat pecsétet (a fordításomra meg jött mindenféle jogi duma, hogy közjegyző így meg úgy, amit én rövidre zártam azzal, hogy egy órán belül föl szeretném adni a papírokat, hogy odaérjen rendben hétfőre), de azt, hogy az igazgatói aláírást is a direkt ilyen célra kitalált pecséttel oldják meg, na azt már nem: menni az igazgatóhoz – legalább tudtam, hol lakik és – legalább ő azonnal aláírta, még kérdezett néhányat udvariasságból, csak hogy ne legyen olyan üres a program; aztán spuri haza. Egy lélegzetvételnyi idő (meg pár kocka süti és pár perc kockulás) és már indultam is tovább, nagymami haza, mi dm-be, én kávéért (mi lesz így velem), aztán postára föladni a (jókorára hízott) borítékot… és siker. A mű kész, az alkotó megpihen. Még este nézegettem részeket az End of Evangelionból (de rég volt… ráadásul nem találtam meg az egész filmet, úgyhogy YouTube-on kellett keresgélni a darabjait – pedig engem csak az érdekelt volna amikor az 5-13-ig számozott Evák a 01-essel kirajzolják a Szefirotikus Fát), ami nagy deviáció volt a tervtől (tanulás, Harmonia, film, ami ma a Pillangóhatás lesz), de most itt vagyok, és fél óra késéssel nekiugrok a filmnek. Jó lesz.

Rég írtam ilyen naplóbejegyzést… Ilyet is kell néha. Érdemes megfigyelni, hogy az első felében milyen sok “(!)” van.