Ősz van. Ahogy pénteken jöttem hazafelé busszal, Aszódnál az autópálya egy valóságos füsttengeren vágott át, ez pedig már azt jelenti, hogy “itt van az ősz, itt van újra…” – de hogy szép lesz-e (mind mindig?) énnekem, az egyelőre a jövő zenéje. A tavaly ősz valahogy így visszatekintve jobban indult, de akkor se feltétlen éreztem magam mindig a helyzet magaslatán – hát most se.

Meg aztán ma ahogy kimentünk családilag a Kercseglaposra, már ott is öltözött át az erdő – mondhatnám (mondom is), hogy az öltözőben kaptuk el a színésznőt: néhány fa már teljesen lombtalan, mások még teljesen zöldben, vagy épp aranyszínbe öltözve, esetleg egyik águkon még a nyári, másikon már az őszi divat szerint, persze a földet már most vastagon borítja az avar, viszont még a bogarak nem alszanak mind, és a madarak is hűségesen csipognak a fákon…

Ideje előkészíteni a fényképezőgépeket, mert most jön csak az igazi szezon. Eddig legfeljebb fincsi zöld uborkákat lehetett szedni, de most hozza a folyó az igazi aranyrögöket.

Ez nem egy jó írás. A folytatást csak saját felelősségre.

Írom, hogy tavaly ősszel nem voltam a helyzet magaslatán, és most mégis visszasírom. Volt egy hangulata azoknak az átbeszélgetett éjszakáknak, a morbid berúgásoknak, az érettségikre és az okátévékre készülésnek, az estéknek, amikor gyertyafény mellett depressziós-szürreális novellákat és verseket írtam a szokásos bögrényi fekete teám mellett…

Ősszel mindig szerelmes vagyok. Ezt legalább két évre visszamenőleg biztosan meg tudom mondani magamról – ősszel általában mindig másba, tavasszal általában mindig ugyanabba. Idén ősszel viszont túl sok minden változott. Nem mintha így nem élném túl, de piszok nehéz ép ésszel elviselni.

Lényegében eltűnt egy hat éve megszokott baráti társaság, szétszóródtunk, barátnőmmel is örülök, ha egy héten egyszer tudtam eddig találkozni, hiszen a város túlsó végében van a kolija, és vagy ő ül órákon, vagy én. Plusz még ott van két évnyi megszokás, hogy ősszel mindig beleszeretek valakibe, akiről addig nem is gondoltam volna, hogy közöm lesz hozzá valaha is. Eddigi tapasztalatok alapján persze ezek felsülnek, de ez még nem is annyira baj… Viszont idén ősszel ez sincs (mint sok minden más).

De legalább már a témát elértem: szerelem. Hol kezdődik? Hol ér véget? Mi az egyáltalán? Meddig tud kitartani? Drágaságommal most lettünk egy évesek. Néha voltam úgy, hogy mentem volna világgá, néha meg úgy gondoltam, hogy a szimbolikus hat láb föld se fog tudni elválasztani minket egymástól. De akármit is gondoltam, most itt vagyok, és (bár sajnos ő nincs mellettem) még mindig ugyanolyan szerelmes vagyok bele, mint ahogy januárban voltam, és ezen nem is tervezek változtatni. Ezt tessék nem elfelejteni – merthogy lesz néhány olyan dolog itt, amit ha másként nézel, akkor nagyon nem azt fogja visszaadni, amit kellene neki.

Ugyanis itt most arról akarnék írni, hogy állok a szerelemhez, és mit is jelent az. Általánosítani teljesen fölösleges lenne, ez remélem triviális (és most kihagyom a bizonyítás egyik irányát?): úgyis valaki azt mondaná, hogy ő nem így érez, és innentől kezdve értelmetlen lenne a dolog.

Szerelem-e az, amikor leülsz beszélgetni egy lánnyal, és igen, belegondolsz, milyen jó is vele most itt beszélgetni, és életed végéig folytatnád ezt így vele… szerelem ez? Ha az, akkor ilyen olcsón árulják? Ha nem, akkor meg miért rossz érzés, amikor ezután a következő alkalommal, amikor találkoztok, a “pasijába” karolva jön szembe?