Ami ma az egyetemen volt… félelmetes. A diszkrét matek (bevmat, ha így valakinek ismerősebb) előadás reggelről borzasztóan unalmas volt, matematikus-módi vezetgettünk be újabb és újabb számhalmazokat (kvaterniók és testvéreik), aztán meg a véges halmazokat szekáltuk. Mindeközben annyira kómás voltam, hogy még olvasni se tudtam kitartóan, pedig direkt vittem magammal a Szép új világot. A gyakorlat se volt jobb (és ráadásul az is három óra, katasztrófa), amilyen fáradt voltam, nagyon nem bírtam tolerálni a tanár stílusát – pedig az utóbbi hetekben örültem, mert kibírtam a gyakorlatokat anélkül, hogy ki akartam volna tekerni a nyakát – úgyhogy maradtak a különböző gyilkossági tervezetek, és a lehető legmaróbb beszólogatás. Úgy tűnik, edzett cinikus az ürge, mert nem látszott rajta semmi.

Mindezek után Aival elmentünk az Artkatakombába egy volt tanárának a kiállítására. Váratlan volt a médium (a szokásos vászonra nem csak festéket pancsolt, hanem madzagokat ragasztott rá, azokkal is formákat rajzolva), de a művek többségét elfogadnám a nappalim falára, ugyan ha pénzt is kéne adnom érte, talán ha három érné meg az árát. Színvonalas kortárs – sajnos nem egy gyakori jelenség. Holnap tervezek menni a Ludwig Múzeumban lévő Keith Haring kiállításra, meg talán a Jégkorszakokra – ez utóbbi ellen csak az ára szól, de az nagyon. Azt meg még mindig nem tudom, holnap kockáztassam-e egy heti költségvetésemet a Sonata Arctica koncert kedvéért, vagy se. Hirtelen döntés lesz.