Ma a japán követségen töltöttem elég sok időt, a Monbusho ösztöndíjas diákok szövetségének összejövetelén. Azzal kezdődött, hogy a nagykövet úr beszédet mondott, amiből nagyjából csak az “あの～”-kat és a hasonló bonyolultságú alapvető szavakat (meg a nyelvtani szerkezeteket, például a -て-s felsorolásokat és hasonlókat) értettem meg, de azért próbáltam nagyon értelmes fejet vágni. Szerencsére a folytatásban főleg magyarul folyt a szó. El is kellett mondanunk pár szóban, hogy kik vagyunk és miért-hogyan pályáztunk – izgalmas volt, amikor a hétből (hárman nem voltak ott) öten már előttem elmondták, amit akartak: japánul. Szerencsére még volt egy kollegina, aki nem vállalta a 日本語 bemutatkozást, így nem maradtam egyedül. Rengetegsokat beszélgettem nagyon jófej és segítőkész emberekkel, főleg magyarokkal (volt vagy bajtárs diákokkal) magyarul, vagy alkalmanként pár szót japánokkal japánul (az izgalmas része a dolognak). Az izgalmas azért csak az volt (és a beszélgetések mellett erre biztos emlékezni fogok), amikor annyi szusit és hasonlót hoztak be, hogy egy hadosztály jóllakott volna belőle. Kezdtem azzal, hogy egy tíz perc alatt megtanultam pálcikával enni (eddig ez kimaradt az életemből), majd folytattam egy igen vicces jelenettel: volt valami zöld szmötyi répakarikára placcsintva, de nem is kis adag, én meg (naiv) azt gondoltam, hogy biztos valami kísérő-édesség, és nagy bátran egyben bekaptam egy olyat. Na ha valaki már próbált evőkanálnyi tormát egyben megenni, az tudja, mit éltem át. A “zöld szmötyi” ugyanis wasabi volt… (Nem akarom tudni, milyen vörös lehetett akkor a fejem.) Maradandó. A szusik is nagyon finomak és/vagy érdekesek voltak, a műanyag fiolákban mellé adott szójaszósszal meg még egy másik ízvilág nyílt meg (azzal azért már a wasabi-malőr után óvatos voltam először), tehát az már biztos, hogy éhenhalni nem fogok japánban – legfeljebb csak szusin fogok élni öt évig…