Most olvastam suexID japán zenés írását, erre kommentnek kezdtem volna írni ezt a bejegyzést, de aztán rájöttem, hogy annak már sok, úgyhogy most itt.
Nekem a japán zene nem Gigivel, hanem az animékkel, első sorban a Digimonnal kezdődött. Utána meg már nem volt megállás. Emlékszem, amikor az A38-as Toy Dolls koncerten a kezembe nyomták az akkori Magyar Tarajt, mennyire érdekes volt egy japán punkzenekarról olvasni benne (azóta is csak egy-két (három) számot sikerült tőlük (a Samurai Attack-ről van szó) megtalálni). Az elindított valamit. Akkor kezdtem el japán zenéket keresgélni, gyűjteni.
Az első lépcső, mint minden animéből indultnak, az Asian Kung-Fu Generation (Ajikan) volt, és azóta is mindig megnézem, mit alkottak a legújabb lemezeiken – bár az örök kedvenc akkor is a Kunkei Five M (Kimi Tsunagi Five M) marad. Ahogy a képükről is látszik, “hagyományos” fiúrockzenekar, méghozzá jófajta. Először Ajikannal a Full Metal Alchemist nevű anime-legenda zenéi között találkoztam, lehetetlen volt nem beleszeretni, főleg hogy utána még több más sorozathoz is kölcsönkérték nem kicsit színvonalas muzsikájukat…
![](https://blog.valerauko.net/wp-content/uploads/2021/11/ajikan.jpg)
Innen már nem volt megállás, keresgéltem és találtam is az igazi “otthonos” műfajomból, a hagyományos heavy metal-ból való japán zenét: ez a Sex Machineguns. Nagyon karakteres figurák, és nagyon jó zenét játszanak, tipikus üvöltős-pogózós-fejrázós, jófajta metált. Eleinte kicsit komikusan hatott a japán nyelv ebben a szerepben (pláne a tagok fejszerkezete), de aztán magával ragadott és azóta is ez jelenti nekem a hagyományos japán zúzást.
![](https://blog.valerauko.net/wp-content/uploads/2021/11/sexmachineguns.jpg)
Kevésbé hagyományosnak meg ott van a Maximum the Hormone. A Death Note zúzós főcímeit ők tették le az asztalra, szintúgy a teljesen őrült és mégis frenetikusan jó Chu chu lovely… kezdetű számot. (És nem mellékesen, ahogy most nézegettem a honlapjukat, úgy tűnik, hogy az ő koncertjükön leszek először Japánban, április nyolcadikán. Alig várom!)
![](https://blog.valerauko.net/wp-content/uploads/2021/11/maximumhormone.jpg)
Ezek után következett egy újabb anime-zene rakomány, a Bleach és a Naruto kapcsán, így ismertem meg a következő két zeneforrást. Az első a Bleach-címdalénekes UVERworld, akik igazából nem tudom, hogy milyen műfajt játszanak, elektronikus, néha rockos, néha popos, néha langyos, de úgy általában nagyon fogyasztható, mindenkinek.
![](https://blog.valerauko.net/wp-content/uploads/2021/11/uverworld.jpg)
Yui is egy Bleach főcímdalt énekelt, méghozzá szerintem eddig a legjobbat (talán csak a High and Mighty Color Ichirin no hanája volt egy kaliber), és azóta is tartja a színvonalat. Pop-rockot játszik, és nagyon szépen énekel hozzá (nem mellékes, hogy ő maga se csúnya, sőt), vannak akusztikus gitáros, csöndes számok ugyanúgy, mint zúzós-dinamikus j-rock csodák, ráadásul mindehhez olyan hangon énekel, hogy el se hinném, ha nem a Highway chance szólna most is.
![](https://blog.valerauko.net/wp-content/uploads/2021/11/yui.jpg)
Aztán még vannak olyanok, akiket külön nem emelnék ki, de azért említést érdemelnek, nagyjából, mint a Samurai Attack: a High and Mighty Colorról már volt szó, de az Orange Range, a Sunset Swish, a Home Made Kazoku (istenem, de jó is volt az a Nagareboshi!), az Ikimono Gakari és az Aqua Timez – igen, jól látja a kedves (ez esetben rendkívül tájékozott) olvasó, ezek mind Bleach főcím- vagy záródalok előadói. Jó zenék vannak abban a sorozatban, nincs mit csinálni. Bár a Narutot se kell sajnálni, ott szólt a Nagareboshi, amit már említettem, de pont ezzel együtt a nobodyknows+ fantasztikus Hero’s Comeback-je. Nameg persze ott van, amit Yoko Kanno és a The Seatbelts a Cowboy Bebop kapcsán művelt, de az már nem egyszerűen zene, az (különösen a Real Folk Blues) már valahol egy kategóriával feljebb van.
Ennyit rólam, meg a japán zenéről.