Tegnap az órák nem voltak olyan rosszak. Visszatekintve teljes érzés emlékét kelti, csak tudnám miért. Délután azért nagyon nem volt kedvem ötszáz jenért lemenni a TOFSIA-partira, a következőre tényleg nem is fogok… Lapos. Utána leültünk a szokásos helyünkre és hajnalig beszélgettünk. Őszintén szólva magamat is megleptem, hogy hirtelen milyen folyékonyan kezdtem beszélni japánul. Mondjuk ebben biztos benne volt az is, hogy a lányok tudtak úgy-ahogy angolul, úgyhogy a ハンガリー語のwowelsはたくさん… típusú dolgokat is megértették (azt azért nem állítom, hogy gond nélkül, de megoldottuk). Aztán úgy három körül kezdett elfogyni a nép, úgyhogy én is elvonultam aludni (biztos örültek a szomszédok, amikor az éjszaka közepén elkezdtem zuhanyozni – nem épp az a csöndes tevékenység, mivel az egész fürdőszoba műanyag, úgyhogy a víz csobogását nagyon felerősíti), tizenegyre beállítottam az órát, délben fel is keltem, azóta meg nem csináltam még semmit.

A szabadidőmben nekiálltam újra a blognak, már nagyon ideje lenne tényleg befejezni, alig várom már, hogy normálisan nézzen ki, tudjak podkeszteket meg hasonlókat küldözgetni, ne nézzen ki furcsán egy egyperces bejegyzés és hasonlók… Jajdejólennemárhakészlennelennelenne.