Fölkeltem tizenegykor. Aztán rájöttem, hogy még ennyi nem elég, úgyhogy pihentem tovább délig, fölkeltem, kockultam és “reggeliztem” (a szokásos két szendvicset). Utána meg jött a pingpongedzés, ami nagyon jó volt, a gyakorlásnál ráéreztem a tenyeresre. Amikor meccsezni kellett mondjuk nagyon nem ment már a dolog (két és fél óra szinte folyamatos mozgás után már nem volt erőm – tudom, mentegetőzök csak, de valami okot csak kell találnom), de. Úgy volt, hogy utána majd tollasozunk ugyanott sulitársakkal, de aztán nem lett belőle semmi (nem tudom miért, nem jöttek, a telefont se vették föl), úgyhogy csöndesen vissza akartam vonulni a koliba. Ebből az lett, hogy a kijáratnál újra összefutottam a pingpongklubbal, és elhívtak vacsizni. Egy kicsit tartottam a költségtől, mert kerek négyszáz jen volt nálam (pluszminusz ötven), de azért velük tartottam, társasági élet végül is. Ráadásul japán kapcsolatokat építünk. (Az fontos!) Eltöltöttünk ott vagy két és fél órát, beszélgettünk és nevettünk sokat (bár azért ennyi időt japán stílusban ülni purgatóriumi képeket ébreszt). Aztán amikor indultunk és kérték a cechet egy pillanatra (vagy kettőre) megállt bennem az ütő… (Tizenötezer jen nem játék.) Aztán közölték hogy én most nem fizetek, merthogy ez az én “welcome party”-m volt. Nem tudtam hova hálálkodni. Kedd este újra edzés, akkor csak két óra.