Ma nem volt rossz. Annyira. Tegnap azért jobb volt… A suli kezd keményedni, lassan utolérem magamat, így már kell a szavakat és a kanjikat tanulni. Most épp arra várok, hogy frissüljön az Anki, aztán kezdem is belepakolni a szavaimat. Elég sok van már a füzetemben, és szinte mindhez kikerestem a kanjit is, hogy könnyebb legyen később. (Ha most már ígyis-úgyis nehéz.) Az igazi az lenne, ha valaki kikérdezné, de mindenki el van foglalva a sajátjával, nem érnek rá. (Ami mondjuk furcsa, mert ha engem kérne meg valaki, hogy ugyan segítsek már neki, tenném le a tollat azonnal…) Így kénytelen vagyok a gépnél tanulni, ami pedig kínszenvedés, mert egyrészt nagyon könnyen elvonja a figyelmemet, másrészt belefáradok gyorsan (a kettő együtt meg különösen veszélyes). Tegnap suli után elmentünk Fuchuba a külföldi-igazolványunkért, visszafelé egy százjenesben szereztem egy köteg konyhai cuccot, így már nem zsúfolt, utána hattól nyolcig pinyongedzés. Ma meg elfelejtettem fölkelni, de még így is sikerült hibahatáron belül beérni órára, ami a fentebb említettek miatt még izgalmas is volt. Ma sajnos ki kellett hagynom az edzést, mert órám volt, egy japán filmet néztünk (japánul), egy csellistából temetkezési vállalkozóvá vedlett manusz drámája (és most a “manusz” szó hogy degradálta az egészet, pedig nem egy lány sminkjét tönkrevágta a film). Megszabadultam annyi szeméttől, mint egy kisebb család havi termése, aztán nekiálltam tanulni, ami most fulladt végleg kudarcba, mert az agyam kékhalá—