Meg kéne írnom egy esszét arról, hogy milyen hatása van a GDP-nek az emberek boldogságára. Ráadásul japánul. Úgyhogy most gondolatfolyok anyanyelvemen és ez alapján írom meg a japánt.

Ahogy utánaolvastam a releváns wikikben, általánosan elfogadott tény, hogy a GDP nem mutatója az életszínvonalnak vagy az emberek boldogságának, akármennyire úgy is tűnhet először. Erre egyrészt magyarázat, hogy a GDP egyáltalán nem az emberek keresetét méri, hanem az ország teljesítményét, ami ugyan nagyban befolyásolja a fizetéseket, de a kettő nem ugyanaz. Az összes bevétel-kiadás ugyan benne van a GDP-ben (elvileg, mert senki nem kér számlát a sikátorban a kokainárus sráctól, se a kéz alatt kapott ukrán csempészcigiről), de hiába nő a GDP gyorsan, a fizetések (általában) jóval lassabban követik (persze gondolom a gyakorlatban a felsővezetés fizetésére ez nem igaz). De azért növekszik, valamennyire. Ha meg összeomlik a gazdaság, akkor jön a nagy munkanélküliség, befagynak a fizetések, meg ahogy tavaly láttam, a média is sugallja a világ végét, úgyhogy mindenkiben ott van a rossz érzés, hogy valami gáz van, még ha az életüket közvetlenül nem is befolyásolja a válság. (Kicsit olyan, mint hogy nekünk valahányszor a “bonyolult, nehéz” jelentésű melléknévvel kell példamondatot produkálni, valahogy mindig a japán nyelv vagy az írásjeleik lesz a téma, pedig annyira nem vészes. Persze ha folyamatosan ezt sulykolják és ismételgetik, akkor tényleg be is válik.)

És ha emelkedik is a fizetés, boldogabb lesz attól a honpolgár? Ott van az ezer éves közhely, hogy a pénz nem boldogít, de már Böszörményi Gyula is leírta, hogy attól, mert valamit sokat ismételgetnek, még nem lesz kevésbé igaz. Nyilván ha valakinek kicsivel jobban megy, akkor kicsivel többet engedhet meg magának, ami nyilván hozzájárul a boldogságához. Nem kell megőrülni a pénztől, és akkor lehet boldogságról beszélni. Biztos akadnak olyanok is, akiknek az az élvezetük, ha nézik a számjegyek pörgését a számlájukon, de szerintem a többség a pénzben még mindig a felhasználását látja, nem magát a pénzt. Ha azért a “kicsivel többért” annyival többet kell dolgozni, hogy már semmi más nem marad, csak a napi robot, meg hétvégente hazamenni a családhoz néhány kiadós veszekedés erejéig, talán nem éri meg. Hiszen ha emelkedik a termelés, akkor valahol csak többet kell nyújtani. Ugyanannyiból nem lesz több, csak mert egy statisztika azt mutatja – akkor ott valahol bele kellett menjen a maradék is. És az emberek tűréshatárát egyszerűbb apránként kijjebb tolni, mint egy kőolajmező vagy termőföld teljesítőképességét. A melósoknál és a szolgáltatási szektorban is mindenkinél, akinek nem “magamfajta” munkája van (újságírás, szájtépés. hasonlók), szinte fel se tűnik, ha hetente mindig csak egy kicsivel kell többet. A béka se ugrik ki a fazékból, ha szép lassan forraljuk, hanem csöndben pörkölődik.

Én szerencsére nem érzem a gazdaság hatásait. Otthon egyetemista diák voltam, minimális bevételekkel és minimális kiadásokkal, itt meg egyetemista vagyok normális bevétellel (amiért nem kell megdolgoznom) és ennek (remélem) megfelelő kiadásokkal. De ha csak kajára és rezsire lenne itt keretem, az emberek miatt akkor is boldog lennék. Szerintem.