Reggel, méghozzá. Valahogy amióta hazajöttem, mindig korábban kelek, mint Japánban. Problémák adódnak. Például most is azt akartam írni, hogy “mint otthon”. Gyors volt, nem? Már otthon az a koszos kis zug Tokióban, a koliban a hatodikon. Másik probléma, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, hogy kilépek az ajtón, bekopogok valakihez, hogy “te gyerünk már, unatkozok, csináljunk valamit” és akkor tényleg indulás, még ha csak annyi is, hogy ebédet főzünk vagy kiülünk a parkba beszélgetni. De van valami. Itthon viszont már csak azért erőfeszítéseket kell tennem, hogy elérjem az embereket, és akkor még nem beszéltem arról, hogy együtt el tudjunk jutni valahova. Mindig van valaki, akinek nem jó. Bár itt meg ellenpélda, hogy én vagyok, aki nem mentem végig most a balatoni bulizásra, csak majd vasárnaptól három napra – de nem érzem tisztességesnek, hogy az itthoni három hetemből egy egészet ott töltsek. Lehet, hogy meg fogom bánni, eddig nem úgy tűnik. A kaják is teljesen szokatlanok, mert itt nem én szabom meg, mikor eszek, ergo gyakrabban és többet. (Anorexiás leszek.) Mert ugye múlt szerdán meglepetésből jöttem haza. Senki nem tudott róla, és vicces is volt, ahogy az embereknek sorban potyog le az álluk. (Kevésbé volt vicces reggel öttől este tízig (plusz hét óra időeltolódás) folyamatosan utazni…) Aztán voltak már bulik, többségükben jók, bár még mindig hiányérzetem van… (Csak tudnám, mitől…) Az első ember, aki megtudta, hogy itthon vagyok amúgy Mefi volt, akivel a Stadionoknál buszhoz rohanva futottam össze.

Csak tanulni ne kéne, nyűgös egy meló.