A kávé érdekes. Ugyanis nem csak akkor hat, amikor elvárható, vagyis mire leér, felszívódik, eljut az agyamba satöbbi, hanem sokkal előbb is, rögtön miután megittam, pedig előtte csak egy tál görögsalátát ettem meg két zsömlével meg egy bögre kakaóval, tehát nem épp üres a gyomrom. De legalább így megvan már a szükséges lendület, hogy megírjak egy bejegyzést még úgy is, hogy közben orrot kell fújnom (küzdök a megfázás ellen, de egyelőre nem hagyja magát), amit pedig ki nem állhatok (persze meg lehet látni az orrfújásban is az élvezetet, amikor egy hosszabb “önmegtartóztatás” után kirobbanó erővel tűnik el az a vályogtégla tömörségű légútdugulás, és végre kapok levegőt). Hogy emészthetőbb témák felé evezzek (bár végül is a taknyot is meg lehet emészteni, amint azt a japán népesség túlontúl jól mutatja), és mivel a reggeli már volt, most jöhet a zene. Tegnap este ugyanis böngészgettem egy kicsit a last.fm-en (teljesen rá vagyok mostanában kattanva, egyik, ha nem a leglátogatottabb oldalam) és valahogy (ez a legjobb az egészben, hogy már azt se tudom, kinek (a profilján jártam) miért és hogy (határoztam el, hogy végre belehallgatok) találtam) belebotlottam a Coheed and Cambria nevű zenekarba, azóta az ő két legújabb albumukat hallgatom. Majd írok róla részletesebben is. Tegnap este meghallgattam a Radiohead Amnesiac kislemezét is, ha már megvan itthon (hogy honnan, nem tudom), és elsőre nem jött be. Másodikra se, de van rá esély. Egyébként pedig feltűnő, hogy az internetes jelenlét fontosságát még csak az igazán nagy popbandák érzik igazán. Elég csak megnézni a Coheed and Cambriát, ott vannak minden közösségi oldalon, hivatalosan feltöltött hallgatható zenékkel, videókkal. Így kell ezt.