Eleve rosszul indult. Sokan voltak a buszon, amivel vasárnap este mentem Budapestre (17:40-es amúgy), de szerencsére azért minden csomagom befért. Aztán felszálltam és jött a vicces párbeszéd, amit még decemberben hazafelé játszottam el egyszer a sofőrrel, és akkor működött. (Kulcsszó: akkor.) “Csak külföldi diákom van, elfogadja?” (Természetesen csak a bevándorlókártyám volt nálam, ellenőrzés esetére, de ellenőr legyen a talpán aki megmondja, mi az.) A vége az lett, hogy diákáron ültem jegy nélkül – amit aztán az ellenőr nem értékelt. (Ilyen az én szerencsém.) Persze utána a sofőr is azt mondta, hogy nincs gáz, meg elkértem egy ismerőstől a jegyét volt is jegyem, csak nem találtam arra az esetre, ha mégis jönnének a behajtók (hatezeré’, höh). Utána kipotyáztam kibumliztam BKV-val Budaörsre bátyámékhoz. Közben a Stadionoktól a Blaháig a buszon egy cigánygyerekkel beszélgettem, aki nagyon nagy füvesnek állította be magát (“tizenöt centis dzsók”, satöbbi), csak valamiért valami Bob Merlint emlegetett folyton (nekem is beletelt vagy három említésbe mire leesett, hogy kiről beszél).

Reggel fél ötkor (!) kellett kelnem, legkésőbb, aminek az lett a vége, hogy tíztől aludtam kábé éjfélig, utána húszpercenként felébredtem, és megnéztem, mennyi az idő, pedig beállítottam az órám. Aztán ötkor meguntam, fölkeltem, összekaptam magam, és amíg hat-tízkor jött a taxi, sikerült is befejeznem a Semmi művészetet. A taxis végletesen kiégett, életunt fél-őrült volt, az élettörténetével engem hozott le az életemről. Jó kezdés… Aztán a reptéren valami szörnyen hosszú sor volt a becsekkolásnál és a biztonsági ellenőrzésnél is, de legalább a repülőre feljutottam. Félúton aztán bedugult egy kicsit az orrom (Róma felé, nem a repülő felé). Leszállás közben aztán egyszer csak olyan fájdalmat éreztem, amilyet eddig egyszer, amikor anno New Yorkban szálltunk le/át. Mintha felrobbanna a homloküregem (bár Amerikába a szememmel éreztem ugyanezt). Aztán csak próbaképp megfújtam az orrom – hát azt az érzést, ahogy az irgalmatlan nyomáskülönbség kiegyenlítődött nem tudom leírni. Főleg, hogy arrafelé az ember általában nem érez, legfeljebb, ha be van gyulladva (a homloküregről van szó). Aztán jött öt és fél óra várakozás a római reptéren. Elvoltam, elköltöttem az összes eurómat kávéra és egy szendvicsre, mert nem ettem aznap addig semmit (volt mindez dél körül, közép-európai idő szerint), mászkáltam, unalmamban horgoltam a hajam (úgy tűnik a horgolótű nem veszélyes), olvasni viszont nem tudtam (egész úton), kialvatlanság stb. Egész úton nagyjából ez volt a program, Nyugat-Szibéria fölött próbáltam elaludni, ami úgy-ahogy sikerült is, de elég nem volt. Azt se szabad felejteni, hogy a sok óra várakozás után miután beszálltunk még két órát állt a repülő, mert (mint utóbb kiderült), amikor beindították a motorokat, amolyan “vindózosan” sötétült el minden képernyő és elektronika. Nem túl bizalomgerjesztő, de túléltem, vagy a túlvilág Tokió. Ahol a reptéren a köcsög vámos kipakoltatta a bőröndömet, még a névnapi ajándékomat (előre elhoztam, rá van írva “kibontandó február 14-én”) is kibontotta. Kösz a meglepetést, vicces, hogy a bedobozolt sütik és egyebek nem érdekelték, csak az ajándékcsomag. Lehet, hogy nem tudták átvilágítani a műanyag csomagolópapírt, amin azért röhögnék nagyon, de megmagyarázná, miért szedték le a csomag-szalagról szó nélkül és állították csak úgy le a fal mellé külön. (Ha egy idősebb manusz nem szól, hogy ott is nézzem meg, mert “arra” le van szórva csak úgy egy csomó bőrönd, mentem volna a bürokratákhoz reklamálni.) Idegből ittam egy kávét a reptéri Starbucksban (vicces, hogy ott erősebb a presszókávé, mint Shibuyában, nem vicc), majd rohangáltam a vonat után, amit még így is lekéstem, úgyhogy három volt, mire vonaton ültem a belváros felé. Vettem elemes telefontöltőt (azért van néhány jó ötletük a japánoknak is). Hazaértem, természetesen a kártyám nem volt nálam, úgyhogy papírlappal hackeltem be magam a koliba, lepakoltam, raktam be valami zenét és néhány sms, email és telefon után mentem volna zuhanyozni, amikor feltűnt, hogy nincs melegvíz, mert mégse volt bekapcsolva a bojler. Hát bekapcsoltam, visszaöltöztem és úgy büdösen mentem bevásárolni. Mire visszaértem volt elég melegvíz, hogy legalább ne hideggel kelljen zuhanyozni, majd pakoltam és semmit nem csináltam. Aztán tizenegy körül (jetlag miatt nulla fáradtság, vagy legalábbis semmi szokatlan) leültünk beszélgetni, és múlt három mire ágyba kerültem – meg mikor fölkeltem is, tizenkét órával később. Azóta meg csak “reggeliztem”, odaadtam Olgának a spottáskámat, mert nekik később kezd a tanítás, úgyhogy mehet síelni a mákos (de mennék én is) és blogoltam (-ok). De már tényleg nekiállok tanulni – csak előbb tisztálkodok. Mert az kell.