Egy pont volt a versenyen, amire igazán büszke vagyok. Egy fél pillanat, amire teljesen máshogy emlékszek, mintha valami másik emlékezet idézné fel. Éles, tiszta, mindenre kiterjedő emlék. A látvány még az, ami a legkevésbé teljes, egyszerűen azért, mert változik a fókusz, és csak az van. Ellenfelem legtöbbször tenyeresre adott nyesett szervát – valószínűleg ez is hozzájárult a csúfos vereséghez, mert a tenyeres nyesésem… hát nem az igazi még (meg nem esett le, hogy azért mennek magasra a visszanyesett labdák, mert a szervájában alig van spin, így lehetne pörgetni…).

Egyszer aztán sikerült normálisan visszaadnom, és nem is tudta egyből visszapörgetni, úgyhogy kicsit meg tudtam ugráltatni: egy nyesett balra ki, hadd fusson, vissza jobbra, aztán amikor azt valahogy visszapöccintette, fonákból egy olyan csattanós fajta lecsapás. (Eredetileg vissza akartam nyesni, de aztán menet közben rájöttem, hogy az neki tenyeresre menne, onnan meg vissza is tudná pörgetni, úgyhogy félúton változtattam a mozdulaton, és az ütő hegyével való visszaemelésből lett az ütő hegyével való visszapörgetés (vagy ahogy magyarul hívják a “drive”-ot – bár az about szerint inkább “loop”, de én már japglish-t beszélek).)

A srác rámnézett, és nagyjából a “akkor miért nem mindig így játszol?” vonalán kérdezett valamit, csak költőien (és vulgárisan), két szóban. Ez után kezdett el máshogy szerválni, nem tűnt fel neki, hogy az új fajtát sokkal könnyebben visszaadom…