Úgy minek? Néha egyszerűen nem értem, miért rejti el valaki a netes megjelenéseit. Legyen szó egy plörk timeline-ról, egy blogról, Facebook profilról, vagy akármi másról. Leírva persze ez nagyon ostobán hangzik, mert végül is miért ne lehetne valakinek egy privát kis weboldala, ami csak egy kiválasztott csoportnak szól. De nekem ez egyszerűen furcsa. Persze én is előfordulok olyan helyeken, amiket nem reklámozok, legalábbis egy ilyen biztos van (és a félreértések elkerülése végett nem illegális vagy pornográf tartalomról van szó), de még azt is indexeli a Google.

Ha valamit kirakok a netre, akkor az esetek többségében, kivéve talán egyedül a file-megosztásaimat, azért rakom ki, hogy bárki elérhesse. Bárki. Publikus a plörköm, meg az összes többi ilyen egymásodperces mikroblog is, ahogy a Facebook profilom is.

Persze vannak korlátai ennek a nyilvánosságnak. Nehéz úgy megfogalmazni egy blogbejegyzésben egy személyre szóló vagy magánabb jellegű üzenetet vagy feljegyzést, hogy csak azok értsék, akiknek szól, és a többieknek se legyen feltűnően “hé, ez egy titok!” hangulata. Épp ezért nyilván nem írom le azokat a dolgokat, amiket senkinek, vagy legalábbis nagyon keveseknek mondanék csak el, és egyszerűen nem lehet az imént említett módon elrejteni a szövegbe. Ilyenkor jöhet az, hogy írok köré egy novellát vagy verset és akkor senki nem veszi komolyan, de akit érint, érti. Ehhez nem kell jelszó.