Valahányszor az átlagos ázsiai bagázzsal tartok, nagyjából húsz évvel érzem utána magam öregebbnek. Kulturális különbségek, valószínűleg, de ez a szint nálam már üti az életképességet. Én igazából csak csapódtam a mai társasághoz, egyikőjükkel sincs különösebben közeli kapcsolatom, nagyjából soha nem beszélünk. Ők viszont jó barátok – és mégis, amikor vártunk a kajára, síri csönd, nem tudnak miről beszélgetni. A szülinaposnak tortát vettünk, és kábé háromszor szóltam az egyiküknek, hogy te haver, nem a te szülinapod, hadd válasszon már ő tortát ha előre képtelenek voltatok ezt megszervezni. Nem úgy tűnt, mintha felfogta volna, mit mondok. Ráadásul a humorérzékük nagyjából annyi van, mint egy rajzszögnek. Tudom, nem vagyok én a pop-irányú ember, de azért amikor már az ötödik helyre hümmögtek hogy hát ez se jó, az meg drága, ez csak úgy nem, bemondtam, hogy itt ez a jó bár, gyerünk. Azt az őszinte felháborodást az arcokon… Hogy lehet ilyet egyáltalán feltételezni is? Ahogy jöttünk haza, egyikük az új lakásáról beszélt, ahova költözik egy ismerőssel. Az első kérdés: és hova tudod rakni a tanuló asztalodat? Erőlködtem, hogy ne vágjak egyértelműen “wtf” képet. Ráadásul szörnyen gyermetegek, hihetetlen hogy húsz évesen még mindig a bentlakó általános iskola szigorú rendszerét tartják ideálisnak. Kimozdulni, emberekkel találkozni? “Gólyatábor? Minek az? Hülyeség! Annak akkor lenne értelme ha már összebarátkoztál velük!” És amikor a barátaival is van, egész idő alatt a telefonján képeket meg Facebook oldalakat nézeget.

Ez alapján lehet csoportosítani az embereket: vannak a teljesen gyermeteg, engem valami aberrált deviánsnak tartó véglények (két alcsoporttal: vannak, akik nem is tudnak “a világ szörnyűségeiről”, ártatlanok, mint egy három éves, és vannak, akik tényleg undorító alkoholistának tartanak ha iszol egy sört karaoke közben), akik szó nélkül elhisznek és komolyan vesznek mindent, amit a “felnőttek” (különösen a tanárok) mondanak nekik. Rengetegszer volt, hogy ilyen emberek teljesen őszintén meglepődtek a vicceimen. (Ma valahogy előjöttek a teletabik, ehhez fűztem hozzá, hogy “jah, sorsot húznak, aztán aki vesztett, a többiek rákötik a PlayStationt és az ő hasán játszanak”. Meglepődött arcok, majd “fúú, te aztán szakértő vagy”, “ez biztos valami új rész lehet, még nem láttam” és a többi. Nem fűzök hozzá kommentárt.) Másik csoport azok, akik ugyan tudnak “az élet örömeiről”, de mégis inkább az első csoport infantilis (és az ő esetükben álságos rák) ártatlanságát választják. Őket arról lehet fölismerni, hogy időnként káromkodnak, néha ha feszültek vagy elegük van, isznak alkoholt. Irritáló fajta, mert elvárják, hogy ha ők “alkalmazkodnak” a “szokásokhoz”, akkor én is tegyek úgy. Frászt. A harmadik csoport meg a magamfajták, akiknek normális haveri társaságban sörözni, eljárnak bulizni, a tanulást szükséges rossznak tarják és (talán) nem követnek vakon minden trendet (legyen az zene vagy öltözködés).

És akkor csodálkoznak, hogy Ázsiában micsoda társadalmi különbségek lehetnek – de ez nem fog változni, amíg nem nyugatizálódnak teljesen. Ugyanolyan, mint a demokráciát erővel bevezetni valahova: ha a társadalomnak nincs rá igazi igénye, akkor szét fog rohadni. Kell az alap. Hiszen a többség a régi jól megszokottat szereti, naivan ragaszkodik az álomvilágához, a maradék kevés meg, akiknek sejlik valami, természetesen uralkodik a többin. Mert megtehetik minden különösebb erőfeszítés nélkül.

Nem, nem vagyok tökéletes. Igaza van annak a manga-szereplőnek (aki ismeri, ismeri, aki nem, nem): a tökéletesség unalmas, nincs hova tovább. (Ugyanez a baj a szolipszizmussal is, mellesleg.)