Tavaly mához nagyjából két hétre érkeztem meg Japánba, alulról közelítve nulla nyelvtudással, bár azzal a kicsivel igen nagyra voltam – amíg a repülőn egyszer japánul kérdeztek valamit, és kezdett feltűnni, hogy bár megszenvedtem a ragozásokkal magamnak, semmit nem ér, mert még azt is rosszul tudom, amit gondoltam, hogy tudok. Azóta persze történt egy s más, például nagyjából megtanultam japánul, ami azért egy év alatt sokat mutat az itteni oktatásról – akármilyen gáz is, japánul meg lehet úgy-ahogy tanulni. (Milyen is lenne ha még normálisan is tanítanának!) Megismertem rengeteg embert rengeteg országból, valószínűleg teljesen másképp tekintek nagyon sok mindenre, de ez nem tűnik fel, voltam jó sok koncerten, jókon és kevésbé jón (számok tudatosan), voltam Kyushun, Oszakában, Yamanashiban, meg elég sokfelé Tokióban (és környékén), elkezdtem gitározni, aztán most a tegnapi évzárón már felléptünk. Pedig ma egy hete, hogy megvettem az elektronyost…

Tegnap ugyanis évzáró volt, megkaptuk az oklevelet (akik egy órát sem hiányoztak egész évben, okleveleket), és ennyi volt nagyjából. Utána a parti programjában az LC-rendezte színdarabban “alakítottam” hősszerelmes vőlegényt (neve Rizs, szerelme-felesége Curry, utóbbit Anh (vietnami) játszotta), majd a 42 a végtelenediken (42の無限乗) nevű zenekarunkkal eljátszottunk három dalt, ebből kettőben én gitároztam. Aztán búcsúzás a tanároktól, majd beültünk néhányan egy kocsmába, ahol aztán közölték egy fél óra múlva, hogy zárnának. (Mindezt délután négykor.) A koliban játszottunk egy dotát (kikaptunk), majd mentünk vacsorázni, sokan, és karaokéba, még mindig sokan. Az éjszakát végigénekeltük, ezt érzi és még mindig a torkom, reggel aztán hazasétáltunk (Chofuból), és aludtam kábé délig, meg fetrengtem tovább kettőig. Azóta visszaszereztem a lankábelemet és reggeli után írom most ezt. Meg nézegetem a tegnapi fotókat/videókat Facebookon.