Nem akarok tucatember lenni. A vasútállomáson bemondják, hogy amennyiben a következő gyorsra vár a kedves utas, a fehér háromszög jelzésnél, amennyiben a személyre, a kör jelzésnél szíveskedjenek kettesével sorakozni. Én pedig akkor fölállok a padról, végigsétálok a sárga vonal “rossz” oldalán (értsd, úristen, mindjárt beesik a vágányra a felelőtlen külföldi! vagy nem) aztán amikor beáll a vonat, valahogy felszállok. És nem arról van szó, hogy Japán szűk, és százharminc-negyven millióan lakják, úgyhogy kellenek a szabályok, mert Tokióban, ahol egy állomáson bármely időpillanatban van annyi ember, mint itt Hikonében egy év alatt összesen, és ugyan sorakoztak, de legalább nem szólítottak föl rá. Mert amíg az emberek csinálják, hadd csinálják, csak tőlem ne várják el. Biztos lesznek súlyos társadalmi problémáim ezzel a mentalitással, de köszönöm, az elmúlt húsz és fél évben (de rossz leírni) azért megvoltam vele.
Néha megijedek, hogy én is olyan kiállhatatlan ember vagyok/leszek, mint.
Amikor mondom, hogy nekem nem kellenek a tucattermékek, akkor is erről van szó. Amíg van alternatíva, nem akarok ugyanolyan telefonnal, mp3 lejátszóval, cipővel, karórával, hajzattal rohangálni, mint a fejlett társadalmak milliárdnyi embere. Egyszerűen taszít a tömegdivat, de sokszor nem érzem, hogy az alternatívák bármivel is jobbak lennének. Ahhoz meg nem vagyok elég elszánt, hogy mindent magamnak csináljak… Sajnos (?) az a kor már pár ezer éve letűnt.
