Shanghaiból érkezve a pekingi reptéren első dolgom volt egy netkávézót keresni, hogy hogy tudok eljutni a szállásomra – mert persze annyi eszem nem volt, hogy előre leírjam. A csaj nagyon nem akarta engedni, hogy ingyen megnézzem azt az egy oldalt, de aztán hosszas könyörgés után csak beadta a derekát (képletesen).

Úgyhogy fölpattantam a megfelelő buszra, majd a megfelelő helyen le. Viszont ott nagyon nem találtam a célhoz vivő buszt, se az alternatívaként említett metrót. De végül egy amerikai hárfással kettesben odataláltunk. A hely, a Red Lantern House egyszerűen tökéletes. Nagyon olcsó (a szállás, és ha öt napnál tovább maradsz, a kaja is), nagyon hangulatos, és általánosságban nagyon jó a társaság is. Főleg külföldiek, főleg európaiak szállnak meg ott, úgyhogy sok a közös téma és nagyon jókat lehet beszélgetni.

Másnap reggel korán kellett kelnem (hiába hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk sörök és munkáscigaretták mellett), mert indultunk a Nagy Falhoz. Az út elég unalmas volt, bár az idegenvezető próbálta feldobni mindenféle érdekes háttérinfókkal. Útközben megálltunk egy porcelánmanufaktúránál is, nagyon érdekes és mérhetetlenül drága. Végül a Nagy Fal maga… az egy élmény. Fölfelé nem a felvonóval, hanem a lépcsőn felfutva mentem, testedzés címszó alatt. A fal szavakkal nem egykönnyen leírható. Hihetetlen meredek hegyek tetején kanyargó szintén nagyon meredek kőfal. El nem tudom képzelni, hogy építhették meg anno… Hazafelé pedig még egy teaházba is betértünk, hangulatos volt.

Megint másnap elmentem sétálni, körbejártam a Tiltott Várost (be nem mentem ugyan), a körülötte lévő óriási parkokat és kerteket és a csónakázótavat, eltoltam egy Starbucks eszpresszót a globalizáció jegyében, este pedig egy étteremben nagyon drágán ettem pekingi kacsát, ami elvileg egy ínyencség, de szerintem egyrészt annyira nem különleges, másrészt pedig annyira keveset adtak, hogy még ha különleges is lett volna se lett volna módom felfedezni.

Az utolsó napom azzal indult, hogy mentem Szandihoz Tianjinbe. A gyors vonatút után sikerült megtalálnunk egymást, lepakoltam nála a koliban majd mentünk várost nézni. Volt először rejtélyes, majd újgazdag-lagzinak bizonyuló tüzijáték, volt hatalmas csalódás kajacsarnok és finom menzakaja.

Viszont nem úsztuk meg az izgalmakat, mert a hajóm valami világvégi kikötőből indult, ahova vonattal majd busszal kellett volna mennem, de egyiket se találtuk. Végül taxival (Szandi költségén, örök hála) mentem a vonatig, majd onnan ismét taxival a kikötőig. Sikerült alig elkésve odaérnem.

A hazaút viszont az odaúthoz képest borzalmas volt. Sokkal zsúfoltabb és lepukkantabb volt a hajó, a személyzet egyenesen bunkó volt (azon, hogy egy szót se beszéltek angolul, és azt is olyan bunkó módon, hogy majd’ leütöttem őket, meg se lepődtem), bár néhány külföldivel itt is jóba lettem. A kínaiak még rendetlenebbek, hangosabbak és koszosabbak voltak, mint odafelé. Egy félbolond manuszt például rendszeresen úgy kellett félrerúgnom, nehogy elkezdje simogatni a lábamat, hogy milyen szép szőrös. (Az odaúton legalább csak egy horkoló, dagadt debil kínai volt, de azt elég volt fejbedobni a párnával, hogy ne horkoljon.) A leszállás is nagyon macerás volt, a kínaiak bunkósága pedig itt hágott a csúcsra.

Azért sikerült kijutnom a kikötőből, vonatra szálltam Kobéban és “hamarosan” hazaértem. Csak épp a biciklim eltűnt közben onnan, ahova parkoltam, úgyhogy caplatnom kellett hazáig (azóta sincs meg).

Összességében azért jó út volt. Majd még valamikor visszamennék, egy kicsit bővebb büdzsével.