Valamelyik nap édesanyám azt kérte, hogy ha már annyit írok a mindenféle Starbucks kávékról, írjak ugyan valamit az ő kedvenc Omniájukról is. Nem könnyű, tekintve, hogy úgy nőttem fel, hogy szüleim naponta három csészét megittak belőle, plusz minden kávés sütibe is az ment, úgyhogy teljesen természetes nekem az illata.

Amit végül “tesztelek”, azt a csésze kávét nem én főztem, úgyhogy nem tudom, miből mennyi van benne (de hogy cukor és hasonféle kártevők nincsenek, az biztos). Az őrölt kávét azért megtaláltam a “szelencéjében”, meg is szimatoltam, lássuk, mit tud: édes, vastag illat, szinte érzem benne a rumot.

A kész kávé is hasonló, csak az ízénél már megjelenik egy olyan erő, hogy ha a nyelvem oldalához ér, azonnal összefut a nyál a számban. Igaz, maga az íze annyira nem karakteres, amennyire vártam volna. Cserébe az eszpresszó-féle főzésnek hála megvan a kávés keserűség és utána jobban belegondolva egy halvány édeskés utóíz.

Jó ez.