Tegnap olyan szép idő volt, hogy legyek akármilyen hikkí, nem bírtam megmaradni, úgyhogy felcsatoltam a görkorimat és nekiindultam felderíteni a város néhány olyan részét, amerre még nem jártam. Végül el is jutottam a város Maibara-felőli végéhez, ahol ilyen kis, hegy alatt, temető mellett kanyargó (egyébként tökéletesen aszfaltozott) úton átvágtam a tóparthoz, ahol aztán már ismerősebb tájakon jöttem vissza.

Ma már sokkal céltudatosabban indultam el, csak épp az ellenkező irányba. Délután a Bard’s Songot tanulgattam, és a gitárom G húrja bemondta az unalmast, úgyhogy azt venni mentem – volna, ha a szokásos hangszerbolt ne lett volna zárva. Úgyhogy feladtam, és ismét teljesen ismeretlen utakra térve kanyarogtam hazáig.

Tegnap épp azon tanakodtam egy helyütt, hogy merre menjek tovább, amikor váratlanul mellém farolt biciklijével egy nagyjából ötéves kissrác, hogy ki vagyok, mit csinálok, mi az a lábamon, mi az a nyakamban (fejhallgató), meg hogy magamnak vettem-e vagy anyukámtól kaptam, meg szülinapomra kaptam vagy mire. Aztán két sarokkal odébb ismét összefutottunk, amikor épp egy templomot fényképeztem.

Csak arról jutott eszembe, hogy ma a lakónegyeden keresztül vezetett az utam, úgyhogy több játszótér mellett is elhúztam, és nagyon vicces látni, ahogy nem csak a hét-nyolc éves kisgyerekek, de a motorjukkal menőző nagylegények és a felnőttek is tátott szájjal fordulnak a görkoris külföldi után.